A távolsági buszon leginkább olvasni szoktam. Hacsak nem vagyok olyan szerencsés, hogy a vezető mellett üljek.
Most nem olvasok, a fáradtságtól, csak nézek, nézek a semmibe, ki az ablakon – a tájat százszor láttam már –, egy fiatalember csukott szemmel zenét hallgat. Nézem, merre van még belvíz, haladt-e az útépítés itt, ott… aztán megint a fiatalembert látom… dugóval a fülében, tátott szájjal alszik…
Ó… tökéletes pozíció… most kéne a papírduda…! – gondolom mosolyogva…
A papírduda… jó hecc volt valaha…
Jani bácsi, Jóska, Pista, Laci évek óta együtt dolgoztak a lakatos műhelyben… ha csak tehették, ugratták egymást… A papírduda-ügy egy megtervezett gonoszság volt…
Laci túl sok időt töltött új barátnőjével, s egyre fáradtabban jelent meg reggelenként a műhelyben. A többiek irigykedtek is, meg húzták, heccelték; Talán esküvő helyett mindjárt keresztelőt fogunk tartani…?
Nemcsak ebédszünetben fordult elő, hogy Laci két összetolt széken tátott szájjal aludt. Ha viszont valamelyik fejes közelített, valaki oldalba vágta a széket, hogy Laci majdnem leesett a túloldalon.
Jani valami heccnek valót forgatott a fejében…
Meg is mondta a fiúknak, ha legközelebb megint így alszik, kap egy papírdudát! – Micsodát, Jani bátyám?
– Összesodrunk egy újságot, és a fogai közé tesszük, az a papírduda! Ha hirtelen felriad, összecsukja a száját, és csak lesni fog… mért szorongatja a papírdudát? Mi meg röhögünk egy jót… A Fiúk már dörzsölték a tenyerüket…
– Jó, de mitől fog felriadni? Tapsolunk egyet, vagy zacskót durrantunk?
– Persze, jó nagy zacskót, hadd szóljon!
Két nap múlva alkalom kínálkozott… A két fiatalabb elment papírzacskót keríteni. Csak egy papírzsákot találtak a másik műhelynél, amit a srácok segítettek is géppel keményre felfújni. Visszaosontak, már csak az volt a kérdés, hogyan fogják eldurrantani? Jani talált egy vasrudat. Most következett a papírduda… Óvatosan kellett behelyezni, nehogy felébredjen…
Azután teljes erőből lesújtottak a papírzsákra!
Mint egy bombabecsapódás, vagy mint egy földrengés, olyan hangja volt… a porfelhőről nem is beszélve… A fiúk, akik a zsákot adták, nem mondták, milyen anyag volt benne előzőleg, cement, gipsz, vagy kőpor…
Laci azt hitte, az épület dőlt össze…
A fogai között szorongatott papírdudát, meg a nevető srácokat látva, jött csak rá, hogy ez a porfelhővel kísért mennydörgés… már megint valami hecc volt.
A srác, aki a zsákra sújtott, Apám volt – elmondása szerint –, a fegyver visszafelé sült el, mert ő a portól majdnem megfulladt…
Míg gondolataimban idáig értem, a fáradságom is elmúlt. Jobb kedvre derültem, és Apám egészséges vidámsága költözött a szívembe.
A kis fiatalember pedig fölneszelt és öltözködni kezdett.
Leszállás közben egy barátságos pillantást küldött felém.