Abban az évben már május utolsó napjaiban tombolt a kánikula. Melegrekordok dőltek meg. Szinte elviselhetetlenül párás meleg volt azon a napon. A melegen kívül a szmog is kínozta a betonbunkerből épült nagyváros élőlényeit.
Egy lihegő madár kutatott élelem után. Éhes és szomjas fiókák csipogva várták a fészekben. Az anyamadár egy budai ház udvarán kapkodva szedte fel a kiszórt búzaszemeket. A kert fenyőfái alatt macskák heverésztek. Sunyin figyelték a madarat. Az kapkodva szedte a magokat. Egyre csak azon járt az esze, hogy a fiaknak enni és inni kell. az élet törvénye azt diktálta, hogyha vállalta a családot, azt becsülettel, tisztességesen fel kell nevelni. Ha kell, az élete árán is. Úgy érezte, hogy a begyében már elegendő magot gyűjtött. Irány a fészek, megetette a szárnyukkal verdeső fiakat.
De nem volt megállás. Egy nyomós kúthoz repült reménykedve. A kút melletti mélyedésben ott csillogott az életet adó víz. Sok idő nem volt, mert egy kóbor kutya közeledett, lógó nyelvvel. Gyorsan megszívta magát a madár. Felreppent – éppen jókor – mert a kutya már ott termett. Mohón lefetyelte a vizet.
A madár megérkezett a fészekhez. Megitatta a fiakat. Közel a fészekhez úgy döntött, hogy kifújja magát, pihen egy keveset. Ekkor szólalt meg a déli harangszó. – És utána a déli krónika. A rövid tartalomjegyzék után a részletes hírek. – „A következő napokban lehűlés várható” – ezt rádió nélkül is tudta a madár. Jöttek a nyitott ablakon át a további hírek. „Gyújtogatás, robbantás, ölés és rablás, cserbenhagyás.” – De itt még nem volt vége! „Egy anya, miután megszülte a gyermekét, a szemetes kukába dobta.”
Nem tudta tovább hallgatni a híreket a madár. Elrepült a kúthoz, hátha hagyott egy kis vizet a kutya…