bili-kék, zománcozott lavór,
melyben langyos lábvíz
puhítja sajgó tyúkszemetek,
mit nem metsz ki a kés.
Édes emlék a feledés.
Nem mondok semmit.
Ki ne zökkenjetek
világotok berendezett
és mindennapi liturgiájából,
ahol konvertál a pénz
és valuta a közöny,
és a gúzs nyugalma
az egyetlen jászol.
De – csitt! csitt! –
nem mondok semmit:
legyen a csend a ravatal
– majd kerül, ki gyászol.
S a gyásznagy kiköp,
mert kiköpött mása
a túlélés turhája
– mindenkinek mond valamit.
Csitt! Csitt! – ez lesz a csivit
repedt harangokba öntve,
nyelvük a csend mágnesére öltve.
Nem mondok semmit:
nincs kinek, minek és mit.
Csitt! Sitt, kuss: mindörökre.
Az urna a persely
– és a tejesbögre.
2012 szeptember, első díj