394. szám Széppróza

A kocka…

Szerző:

A legismertebb orvosi szaktekintélyek is érthetetlenül, széttárt kezekkel álltak szemben az esettel: Egyik napról a másikra, amíg mások az igazak álmát aludták, az összes hajléktalan, szőrén-szálán eltűnt az aluljárókból, a kapualjakból, a hidak alól, a padokról, egyszóval mindenhonnan. Bottal sem lehetett volna őket ütni, az sem talált volna, aki szeretett volna. Még csak mutatóban sem maradt egy megveszekedett példány.
Eleinte valami rejtélyes vírusra gondoltak, ami csak a fedél nélküliek között szedte áldozatait, de hát hova tűnhettek a holtestek?
Egy, a hajléktalanokkal foglalkozó lap különszámot szentelt a különös esetnek, és oldalakon keresztül sorolta fel minden érintett nevét, mély fájdalmának adva hangot. Bár a szerkesztőktől szép volt ez a tett, de nem tudták hogy ez kit fog érdekelni, másfelől hogy fog eljutni az olvasókhoz, hiszen nem volt többé, aki terjessze a lapot.
Napok, hetek teltek el, és nem jelentkezett senki versekkel, prózával, se semmivel. A postaláda is üresen árválkodott. Majd egyszer csak dőlni kezdtek a levelek. Eleinte tízesével, majd százasával, végül már külön postáskocsik hozták és borították a borítékokat a szerkesztőség udvarára.
A szerkesztők csak vakarták a fejüket, nem is tudták mit csináljanak a küldeményekkel. Első felindultságukban úgy gondolták máglyát csinálnak belőle, és elégetik. De mivel idejük annyi lett mint a tenger, hát szortírozni kezdtek, és ha ódzkodva is , de mindenki nekilátott a neki kiosztott párezer levélnek  .
Olvastak reggeltől-estik, estétől másnap reggelig.
Volt aki azt írja hogy volt munkahelyén üresedés volt, és a munkáltatók őrá gondoltak. Csak őt tudták elképzelni mint új-régi munkatársat.
Volt aki visszakerült a családjához, és mint megtudta: bár apaként ment el, nagyapaként tért vissza.
Valaki külföldön adta fel levelét. Hogy pontosak legyünk, egyenesen a Hawaii szigetről, hiszen a lottón megütötte a főnyereményt, és egy humoros kép kíséretében köszönt meg mindent, és üdvözölte a szerkesztőséget.
De mindez csak három, a fülénél fogva előrángatott válasz arra, hogy kivel  mi történt.
Úgy belemerültek a szerkesztők az érdekesebbnél meghatóbb, a szívszorítóbbnál kedvesebb történetek olvasásába, hogy észre sem vették ha az éhség vagy a szomjúság tört rájuk. Mellékhelyiségbe sem jártak, az udvarra sem látogattak ki egy-egy cigarettára. Egyszóval ki sem mozdultak a szerkesztőség épületéből.  
Telefonokat kikapcsoltatták, az ajtókat bezárták, és a kilincsre „ne zavarjanak” felirat került.
Hol sírtak, hol nevettek, hol megosztották a mellettük lévővel amit éppen olvastak. Tudták bár hogy napjaik meg vannak számlálva, nem lesz munkájuk, hiszen nincs miről, kiről írjanak. Mint olyan, megszűnt a munkaeszközük.
Az elolvasott leveleket a falra ragasztották, és szép lassan minden zeg-zugot beborítottak a képek. Hol egy megborotválkozott, hibátlan fogsorú fickó nevetett, kezében egy újszülöttel, hol egy büszke apuka húzta ki magát a frissen diplomázott gyermeke oldalán, hol egy régi ismerős dőlt neki elégedetten egy sportkocsinak.
Mire az utolsó levél is kivégeztetett, törték a fejüket a szerkesztők hogy mi legyen a sorsuk. Gondolták hogy kiadják könyv formában. Hogy honnan szednek erre szponzort, mecénást, még kérdéses volt, de abban egyetértettek hogy ezt a sok örömhírt meg kell osztaniuk a létező legtöbb emberrel.
Elő is keresték a bejárati kulcsot, kiléptek a szabadba, de egy embert sem láttak. Minden olyan ember eltűnt, akivel megoszthatnák a történeteket, a volt fedél nélküliek megtérését, hazatalálását.
Elkeseredésükben ellátogattak egy aluljáróba, inni egy (két, há) jó pofa hideg sört. De nem tudtak még csak a kricsmi közelébe sem verekedni magukat, mert az aluljárót ellepték a volt menedzserek, ingatlan értékesítők, PR-asszisztensek, orvosok, politológusok, politikusok, és többek között a legismertebb orvosi szaktekintélyek…

Kapcsolódó írások