399. szám Vers

A kavicsok közt

Szerző:

A kavicsok közt egy kék színűt kerestem.
Ki tudja, mért?
– talán, mert szürke volt az ég.
És jött az ősz, és közel járt az este.
Léptem előtt a szemem csak azt leste,
s fohászkodtam: adná az ég!
Ha egy kerülne, több is, mint elég.
 
A lábam túrt a színes tarkaságban.
Elém terült
egy elvesztett, egy szétgurult világ:
ezernyi kincs, gyerekkor lázas álma,
– gyöngyházfényű, opálos, barna, sárga…
Én nem tudtam, a kék ily ritkaság!
Fohászkodtam: csak most segíts, Uram!
Lásd be végre, nem adhatom alább!
 
Mert itt az ősz és közel már az este,
elveszett, s a gőgöm nem kereste.
Úgy gondoltam,  a kék csak semmiség,
de közben lassan szürke lett az ég.
Fohászkodtam: még egyszer megbocsáss,
elismerem, hogy én voltam hibás!
Egy kéket adj! – Tudod,
ami őrzi még a nyári ég szinét…
 
Mutass rá, – én felveszem,
s a büszkeségem meghajlik feléd.

Kapcsolódó írások