A kavicsok közt egy kék színűt kerestem.
Ki tudja, mért?
– talán, mert szürke volt az ég.
és jött az ősz, és közel járt az este.
Léptem előtt a szemem csak azt leste,
s fohászkodtam: adná az ég!
Ha egy kerülne, több is, mint elég.
A lábam túrt a színes tarkaságban.
Előttem állt
egy elvesztett, egy szétgurult világ:
ezernyi kincs, gyerekkor lázas álma,
– gyöngyházfényű, opálos, barna, sárga…
Én nem tudtam, a kék ily ritkaság!
s fohászkodtam: csak most segíts, Uram!
Lásd be végre, nem adhatom alább!
Mert itt az ősz és közel már az este,
elveszett, s a gőgöm nem kereste.
Én azt hittem, a kék csak semmiség…
de közben lassan szürke lett az ég.
Fohászkodtam: még egyszer megbocsáss,
belátom már, hogy én voltam hibás!
Egy kéket adj, Uram! – a kék
megőrzi majd a nyári ég színét…
Csak mutass rá, lehajlok érte, felvesezm,
s a büszkeségem meghajlik feléd.
2008
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
