…Olyan szinten esett az eső, hogy azt el sem lehet mondani. Ömlött, mintha dézsából öntenék. Gyors, szapora léptekkel szedte a lábát a kocsiig, mert nem szeretett volna ronggyá ázni. A kis motel biztonságot nyújtó falai, csak ideig-óráig adtak biztos menedéket az arra vetődő vándor számára, de mint Ő, igen csak igyekezett haza a kedveséhez, Davide-hoz. A zivatar elöl bevágódott az ülésbe és gyújtás után tövig, nyomta a gázpedált.
Iszonyú volt az a tempó, amit a Mustang-nak diktált. Teljes tudatában hitte: – megéri, már csak azért is, hogy minél előbb, az ő kedvesét megelőzve érhet majd haza. A gép, mint egy jól idomított állat, engedelmeskedett is az emberi akaratnak, az Ő akaratának, akárcsak a cirkuszi majmok. Nem kérdezett, nem is ellenkezett, csak a gazdája által kiadott parancsoknak engedelmeskedve tette a dolgát. Száguldott az ónos esővel áztatott aszfalton, ügyet sem vetve mindazokra a veszélyekkel teli helyzetekre, amelyek ilyenkor elő szoktak fordulni a gépkocsival és sofőrjével. Semmi más nem zakatolt az agyában, csak az, hogy minél előbb otthon lehessen. Az Ő kedvesénél, a mindig váró, és csakis rá váró Davide-nél, azokban a biztonságot nyújtó kezekben. Azokban az ölelésekkel teli és mindent átható, érzelmeken túli világban, amit senki más, csak is Ő adhatott.
Az utat szegélyező fák felfelé törekvő ágai, karcsú ívben ölelték körbe a reá és autójára boruló hold vetette árnyékot, megnyugtatva a vándort: – biztonságban van az „ő” oltalma alatt. Dübörögtek a lóerők, fogyott az út a kerekek alatt, és Ő hitte’ mindjárt hazaér…
…nagyon szerette Őt. Azt az érzést, amit érzett, leírni szinte lehetetlen. De, ki tudja teljes bizonyossággal megmondani az igazságot, hogy voltaképpen miért is szeret egy ember egy másikat? Különös érzés az. Attól a pillanattól, ahogy meglátja, szinte attól a másodperctől már csak egyetlen egy lény létezik a számára kerek e világon. Egyetlen gondolat zakatolt az agyában, egyetlen vágy él a szívében. Csak az az egy név jön öntudatlanul is a szájára. Az az egy név, mely kitölti a gondolatait, más gondolatoknak helyet sem hagyva. Az emberi lélek legeslegmélyéről tör fel, hogy teljes némaságra ítélje a körülötte lévő világot…
…nem mesélem el a teljes történetüket. A szerelmeseké mindig ugyanaz. Meglátni és megszeretni. Észbontóan kívánni, és várni, csak várni, míg megmásíthatatlanul el nem érik a céljukat és egybe nem kelnek.
Két éve éltek már együtt egy szolid kis lakásban bent a belvárosban. Ez alatt a rövid idő alatt a gyöngédségé és a szereteté volt a főszerep, míg egy esős szombaton be nem kopogtatott az életükbe a vég. Az a vég, amelyben Ágnes, a szerető nő egy autóbalesetben meg nem halt. Hazafelé tartva egy őz ugrott a gépkocsija elé és Ő az árokba hajtott. Mentők és ápolók jöttek, megpróbálták újraéleszteni. Hiába. Hasztalan volt minden próbálkozásuk. Ott és akkor, azon a hajnalon végleg elment. Mindent és mindenkit feledve, magára hagyva ezt a világot. Ezek után fekete autó jött, nehéz vasládába rakták és elvitték oda a többi test közé, egy kórház alagsorába. Davide, amikor értesült a szomorú és egyben tragikus hírről, teljesen összeroppant. Két teljes álló napig csak ivott és zokogott. Fájt neki minden. Képek villantak fel előtte, az együtt töltött évek, napok, percek sokasága. Az a röpke két teljes év. Eljött a temetés napja. Megpróbálva erőt venni magán kissé lecsillapodott.
Ám, az a nap szörnyűbb volt minden másik napnál. Ez volt az, amitől igazán félt. Ott állt a sír mellett és csak sírt, csak sírt. Hallotta, ahogyan a föld nagyot dobban a koporsón, majd újra és újra. Amint a sírásók belemerítik a lapátjaikat a puha, frissen hantolt földbe, és fáradhatatlanul hányják az egyik rakást a másik után.
A földbe tették. Abba a férgekkel és pokolbéli szörnyekkel teli gödörbe! Abba az enyészet kútjába, amely örökre elnyelte. Térdre rogyott a sírhalom fölött és úgy zokogott tovább, némán. Aztán néhány barátja sietett oda felsegíteni Őt, és közben a pap is befejezte a halotti gyászszertartást. A temető bejáratában aztán elbúcsúzott mindenkitől, és elindult gyalogosan, csak előre. Léptei erőtlenül csoszogtak a sima aszfalton. Rogyadozó lábaival rótta az utcák végtelenét. Így bolyongott másnap hajnalig. Aztán, ki tudja miért? Gondolt egyet és hazament. Összepakolta néhány holmiját egy kisebb bőröndbe és egyik pillanatról a másikra elutazott.
Egy hét elmúltával érkezett csak vissza. Amikor meglátta az ajtót és rajta kettőjük nevét, ismét megrohanták az emlékek. Alig bírta elviselni mindazt ami kettőjükből megmaradt. A hálószobában az ágyat, a bútorokat, a képeket a falon, de egyáltalán, az egész házat. Minden a szeretett nőre emlékeztette. Lerogyott a karosszékbe és ismét ájulásig itta magát. Amikor magához tért az ablakhoz ment, és kis híján a mélybe vetette magát. Egyszerűen nem tudott megmaradni ezek között a falak között. Minden Őrá emlékeztette. Érezte a jelenlétét, az illatát, minden neszt, amit csak itt hagyott. Ez volt az a lakás, ház, mely egykor Őt óvták, oltalmazták, az Ő lényét zárták biztonságban magukba. Úgy érezte, mindenhol jelen van belőle egy láthatatlan darab, milliónyi atomjával ellepve a lakást. Ott rejtőzik minden zugban, minden egyes tárgyban, minden egyes mozzanatban. Mindenben, amit használt, hordott, megérintett. Átitták a falak kettőjük emlékeit, s most ontják magukból kíméletlenül, látva, láttatva a múltat. Nem bírta tovább. Vette a kabátját, de mielőtt az ajtóhoz ért volna, a nagy előszobai tükör előtt megállt egy pillanatra. Látta Őt a tükörben, ahogy végignéz magán tetőtől talpig, és ellenőrzi minden rendben van e rajta, minden rendes-e , csinos-e, szép-e(?). Látta önmaga előtt a jelenetet, melyeket oly, de oly sokszor megismételt. Talán még a tükörbe is beleégett az arca, s talán azért őrzi még mindig. Így állt ott remegve, vérvörösre kisírt szemekkel, karján a kabátját is ottfelejtve és csak nézte a tükröt. Olyan mélyen nézett a sima üvegre, mintha csak egy filmet látna. Hirtelen úgy érezte, hogy meg kell, hogy érintse ezt a látomást, ezt az üveget. De, mint egy tavasz reggeli ködpára a bimbódzó liliomok kék színtengerén, tova illant, épp úgy, ahogyan elfújja őket a reggeli fény. Úgy szállt, illant egyre messzebb mintha ott sem lett volna, sohasem létezett volna. Hideg volt. Hideg az az üveg. Szóra nyitotta volna a száját, ám egy hang sem jött ki rajta. Belé hasított a felismerés. Képzelgés és csak hallucináció volt az egész. Csak a képzelet játéka. Elment. Le az utcára, ki a térre, egyenesen a temető felé tartott. Az emlékek végigkísérték az útján, és fájón törtek elő belőle. Bár csak ne lennének, és vele haltak volna! – gondolta – Égette a testét és kínozta csak egyre tovább. Újra, meg újra lecsapva az elméjére, mint egy dühödt orkán egy pillanatra sem nyugodva a haldokló felett. A tükör remegett a szeme előtt, az a tükör, mely magába foglalta, bezárta, körbefonta bársonyos ujjaival az elvesztett kedvese szellemét. Így jutott el a szembejövő embereket, a város zaját meg nem hallva a temetőben lévő márványlapig, melyre ez volt felvésve: „Az imádott feleség kit, szerettek, és ki szeretett, meghalt.”
Felzokogott, fejét a halomra hajtva rázta szegényt a sírás. Hosszú ideig úgy maradt, míg eszébe nem jutott az utolsó végzetes nap. Az a mindent lezáró délután. Hogy kérlelte, szinte már könyörgött, ne szálljon kocsiba. Inkább szálljon buszra, mert nagyon rossz érzése van. Halassza máskorra a munkavacsorát. Találjon ki valami kifogást! … de Ő hajthatatlan maradt, s csak nevetett. Nevetett ott az előszobai tükör előtt a megérzésén. És most odalent van. Ott a mélyben rothad! Férgek és démonok falják fel a testét, vámpírszerű lények szívják ki az utolsó csepp vért is az ereiből. Ott van Ő, a halottak hazájában, ahonnét nincs vissza út, és nincs is irgalom. Nincs kegyelem, az ítéletet élő meg nem változtathatja. És ekkor a mindentől megfosztott szerelmes férfit őrjítő vágya kerítette hatalmába. Azé a kétségbeesetté, aki e világról úgy dacol a végzetével, hogy ott marad. Ott marad vele a sírjánál, legalább egyetlen éjszakán át. Azon az utolsón, ahol ki is sírhatja magát a mulandóság fölött…
…„De lehet, hogy elzavarnak! Észrevesznek engem a temető őrei!” – hasított belé a felismerés. – „El kell rejtőznöm. El kell bújnom, bárhová!” – döntötte el, és imbolyogva, erőtlenül elindult cél nélkül ebben a halottak kies világában. Így járta napestig ezt a világot, míg be nem köszöntött a mindent meg nem váltó éjszaka. Az az éjszaka, mely puha és bársonytestével körbe nem ölelte a kinti síron túli világot. Így lapulva, meg-megállva egyik-másik sír és keresztfa mögött. Kijátszva az éber őröket, kik fekete, gyászos ruháikkal vigyázták a holtak álmait.
Egyedül volt. Immár teljesen egyedül ebben a furcsa városban. Kilépett a menedéket adó rejtekéből és óvatos léptekkel elindult ezen a halottakkal teli földön. Órákig bolyongott kripták, kőlapok, korhadt fejfák között, tapogatózva a koromsötétben. Kimeresztette szemeit, mint a macska, ki csak a prédájára les. Sírokat érintett lábával, tapintva a követ. Az egyiken át is esett. Beverte a fejét az ajka felrepedt. De, bárhogyan is sietett a sírt mégsem találta. Tovább fúrta magát előre ebben a végtelen éjben, tapogatva, fogdosva, mint egy vak remete aki csak a válaszra vár, hogy miért is lett ily nyomorult. Tapintott Ő virágcsokrot, kővázákat, koszorút, hegyes rózsatövist. Ujja hegyével neveket betűzött ki, de ebben a sötét éjben a keresett nyughelyet csak nem lelte.
Félt. Iszonyodott ezeken a szűk, sikátorszerű ösvényeken a két sor sír között. Sír, sír, sír. Mindenütt csak sír. Mögötte, előtte, oldalt, de még a talpa alatt is. Teljesen kimerült. Rogyadozó térdekkel leült az egyikre. Jártányi ereje sem maradt. Nem volt már meg a holdvilág sem, mely mutatta volna az utat, csak a vaksötét. Tisztán hallotta a szíve kalapálását a mellkasában, érezte, ahogy dobol a vér a halántékán. De hallott valami mást is! Nem tudta beazonosítani a hangokat, azokat a meghatározhatatlan percegéseket, kaparászásokat. – Körülnézett. – „Csak nem megbolondultam?” – kérdezte magától. Ismét némaság vette körül. Egy rövid ideig ott ücsörgött a síron, és nem tudta mitévő legyen. Üvöltött volna, de megbénította az iszonyat, béklyóba fogta mindaz, ami csak a félelme lehetett. Ami ott lapult az idők kezdetétől az ösztönei legmélyén. Úrrá lett lassan rajta a rémület, a sötétségtől, a tudatára telepedett mélységes és borzongató félelemtől, amit ez a hely csak adhatott. Néma rémületté csapott át a felismerése: – „Mit is keresek én itt? Miért nem haltam Ő utána, azon az estén?” – és tette volna üvöltve, ha a félelem erős zárat nem tett volna a szájára…
…Egyszerre csak úgy érezte, megmozdul alatta a kőlap, melyen eddig ült. Igen. Meg is mozdult! Határozottan érezte, mintha valaki újra, meg újra emelgetné alatta. Félelmében felugrott, és a szomszédos sírkőnek vetette a hátát. Látta, a kő, amin eddig ült felnyílik, s hatalmas robajjal eldől. A gödörből melyet fedett eddig, egy csupasz koponya jelent meg. Ujjperceit a verem szélébe vájva igyekezett kifelé a sírból.
Ott állt tőle alig két lépésre, hajlott hátával, sárga csontjaival. Rá emelte tekintetét, végigmérte szánalmas külsejét, majd mit sem törődve a rémültté válttal, a márványfejfa felé fordult. Bár’ koromsötét volt, mégis el tudta olvasni a reá írt szöveget:
„Itt nyugszik Kis Tomas élt: 56 évet. Tisztelte és szerette a családját. Jólelkű volt és becsületes. Az Úr oltalmazza a lelkét a mennyekben…”
A halott olvasta a szöveget szemgolyó nélküli odúkon keresztül, aztán felmarkolt egy öklömnyi követ, és elkezdte lecsiszolni vele a kőre rótt sorokat. Csakhamar el is tüntetvén azt, és üres szemgödreivel nézve a helyet, elégedett bólogatásba kezdett. Úgy tűnt, dicsérte a saját művét, melyet oly alapossággal végzett, mint egy igazi szobrász. Aztán a csonttal, ami egykoron a mutató ujja volt, rendre elkezdte felróni az igaz sorokat. Fénybetűkkel, mintha gyufaszálakkal és pálcikákkal íródtak volna, lett egyre teljesebb a szöveg.
„Itt nyugszik Kis Tomas élt: 56 évet. Rosszindulatával és becstelenségével siettette a szülei és testvérei halálát, mert meg akarta kaparintani a pénzüket. Gyötörte a feleségét és verte a gyermekeit, meglopott mindenkit, akit csak tudott, és nyomorult féregként pusztult el agylágyulásban.”
Mikor befejezte, némán bámulta az általa odaírt sorokat. Körülötte mindegyik sír megnyílt, mindegyik halott kilépett a sírjából. Maguktól, követve, mint egy isteni igazságszolgáltatást, kijavították a saját hamis vésetüket az igazságra. Arra az igazságra, mely igenis a lehető legvalósabb volt.
Látta mindazt, hogy egytől egyig, csak álnokok, hazugok, becstelenek voltak, és mind, de mind a képmutatás és a hatalom rabszolgái voltak. Naplopók, hazugok, irigyek, hogy minden létező ocsmányságot elkövettek ezek a legjobb férjek, engedelmes anyák, hű lányok, a büszke polgárai a társadalomnak, jó gyermekek, ezek a nevezett nők és férfiak…
Mindannyian egyszerre javították ki a fejfáikon, és írták át a sorokat, amiket a szeretteik vésettek rájuk a kegyelet és a megbékélés jegyében. Hát’ így vallották meg a bűneiket a földön élőknek…
Arra gondolt, hogy bizonyára Ő is kilépett, és zihálva, bukdácsolva kereste azt a sírt, mely a kedvesét rejtette. Futott, rohant a nyitott sírgödrök fölött és félrecsúsztatott fedlapokon át. Hullákat és csontvázakat kerülgetve, koporsók erdejét átszelve annak tudatában, hogy mindjárt Rá is talál.
Már messziről Ő rá ismert. Tudta, hogy nem is lehet más, csak Ő! Szemfedő takarta az arcát, hófehér fátyolruhája úgy lobogott mint az édenkertben vitorlázó Szeráf vonagló szárnyai, mikor éppen lecsapni készül az áldozatára. Ott állt a fejfa mellett és merengve nézte azt.
A márványlapon, ahol még nemrég azt olvasta: „Az imádott feleség, kit szerettek és szeretett, meghalt.” – most ez volt olvasható:
„Egy esős nap hazudva elment otthonról, hogy megcsalja a férjét, ám hazafelé tartva, megijedve egy őztől az út menti árokba hajtott és azonnal meghalt.”
…Másnap, egy temetőőr keltette fel. Az egyik sír mellett aludt, és bűzlött az alkoholtól…
2012 május, első díj
