Elvadult tájon, magam járok,
szám sövényén egy-egy szó reszket;
csak várhatatlanokra várok,
mint aki ezer édent vesztett.
Dudvás a föld, felhős az észak,
nem érezni ízét a nyárnak;
csak szállong felém a szegény szag,
az álmaim nászágyra várnak.
szám sövényén egy-egy szó reszket;
csak várhatatlanokra várok,
mint aki ezer édent vesztett.
Dudvás a föld, felhős az észak,
nem érezni ízét a nyárnak;
csak szállong felém a szegény szag,
az álmaim nászágyra várnak.
Magam járok az ősi földön,
mely tele búval, tele gyásszal;
alszik, – fel hiába is költöm,
föl velem se derül, se mással.
Hullnak a virágok, – a lombok,
zöld ágat talán sose hoznak;
ahogy nem hagynak el a gondok,
és az Úr sem ád jót a rossznak.
