Fáradt kezével megrajzolta az eget, a napot a felhők különböző mintáját majd a hegyet, amin fenyőfák álltak vigyázzban. A nádfedős tetőnél egy percig megállt, és édesanyjára gondolt, menyire büszke lenne rá, ha látná, végre kitört belőle valami, amire egész életében titkon várt, valami, amiért el is ismerik. Minden képet az édesanyjának festett, az összes vonalat neki adta. Szeretett a színekkel játszani, történeteket megrajzolni, és közben átélni. Jó szívű, nyugodt, csöndes festő, amit sokan ki is használtak. Segített másoknak, volt, hogy emiatt éhesen feküdt le, de lelkében boldogsággal köszönte meg az úrnak, hogy valakit jóllakatott aznap is. Szomszédjában élt egy idős néni és a lánya, gyakran adott nekik is, amire csak szükségük volt. Szerették volna meghálálni. Munka közben csöngettek be a mesterhez, aki türelmesen leültette, és forró citromos teával kínálta őket.
– Maga olyan jó ember, mintha a fiam lenne, annyit segít, tudnám ezt valahogyan viszonozni? Sajnos adni nem tudok, mert nekünk sincs. Késik a nyugdíj, és a lányom még nem talált munkát.
– Hagyja csak, nem várok én ezért semmit, csak egy szívből szóló mosolyt. De köszönöm kedvességét.
– Valamivel csak meg tudnám hálálni ezt a sok jót, amit a lányommal kapunk. Nem enne valami főtt ételt, amit végre egy nő készít el? Sajnos alapanyagom sincs, de ha önnek van, szívesen elkészítem. Bármi is legyen az.
– Valóban régen ettem igazán jót. Van egy kis paprikás krumplinak valóm.
– Na, adja csak ide és meglátja olyan finom lesz mintha az édesanya főzte volna. Látom, munkában van, fesse csak nyugodtan azt a parasztházat, s mire kész lesz, addigra itt lesz a jó meleg étel.
Ideje nem volt megköszönnie a nagylelkűséget, már felmarkolta a nyers alapanyagot a néni és kint is volt. Visszaült helyére, ránézett félkész képére, és újra kezébe vette az ecsetet. Erősebb színre váltott, ami a jó kedvét tükrözte: végre ehet valami igazán finomat, amit neki főznek. De rég is volt olyan már, az idejére sem emlékszik. A ház fölé több madár került, és az erdő egy patakkal is gazdagabb lett. Szinte mosolygott a kép, mire elkészült vele. Izgatottan az órájára nézett, ami az ágyán hevert. Két órája elment a hölgy a főznivalóval. Biztosan hamarosan itt lesz. Elő is készült a nagy lakomára, levágott egy vastag szelet kenyeret és kis tálba savanyúságot rakott ki. Meg is érkezet a néni lánya most egyedül, s átnyújtott egy lábost.
– Édesanyám jó étvágyat kíván, és én is.
– Köszönöm. Kérlek, mondd meg anyukádnak is. Nagyon hálás vagyok. A lábost este átviszem.
Végre magára maradt a meleg étellel, amire már annyira vágyott, mint egy ifjú a szerelmes a csókra. Lerakta az asztalra, és felemelte a fedőt. Először nem hitt a szemének. A lábos alján volt némi étel. Látszólag kevesebb, mint amennyi hozzávalót adott hozzá. Nem szitkozódott, visszarakta rá a fedőt. Megkente zsírral a kenyeret, amit nemrég vágott le, leült, imádkozott és jóízűen elfogyasztotta a savanyúsággal. Megvárta az estét, és visszavitte a lábost érintetlenül.
– Csókolom! Meghoztam a lábost. Köszönöm.
– Nagyon szívesen, de hisz ebben még van étel. Nem ízlett talán? Hiányzott belőle valami? Javítsak rajta valamit?
– Nem! Nem! Nagyon finom volt, de én nem eszem sokat. Nekem ennyi elég volt. Gondoltam, ami maradt, áthozom, hogy önök is egyenek valami meleget.
A néni lefehéredve nézte a hiánytalan krumplit. Kivett belőle, mert éhesek voltak. Pedig kaptak volna. Szégyellte magát, remegve megköszönte a festő kedvességét, gyorsan jó éjszakát kívánt, és becsukta az ajtót. A mester mosolyogva visszasántikált fájó lábával a szobába, a mosolygós képet az ágya fölé akasztotta, lefeküdt, nézte még egy ideig, majd álmodozva elaludt.
2012 március, különdíj
