Szerintem Azanyám engem nem szeretett. Bezzeg a húgom, na ő volt Azanyám kedvence. Kettőnk közül, őt ajnározta. Hát tehettem róla, hogy az utánam és a húgom közti kisbabáját elvesztette. Mondjuk nekem nem mondták meg, hogy jön, csak azt tudtam meg véletlenül, hogy ment.
Aztán megérkezett a húgom, váratlanul, azt mondta mindig Azanyám, hogy nyolc hónapra jött. Meg sem tudott rendesen születni, mert eltörték a kulcscsontját, emiatt még nagyobb figyelemnek örvendhetett.
Ő lett Azanyám madárkája, majdhogy a falatot is megrágta helyette.
Engem meg kiűztek a pusztába. Az összes alja munka az enyém lett. Megnyertem a lucernaforgatást, Fricinek a csacsinak kellett télire a takarmány.
Tyúkólat meszelhettem, bokáig krémes-pépes lett a lábam. Megfigyeltem, hogy a tyúkok olyat tojnak, mármint nem tojást, hanem kakit, amilyen a festő palettáján a tubusból kinyomott festék, csak az egyszínű. A tyúkszar, meg barnásfehér, néha okker is van benne meg az a sötét, ami majdnem fekete, a Van Dyck barna.
Emil bácsitól megkérdeztem rajzórán. Jót nevetett, de azt mondta igazam van, tényleg olyan, csak még nem hallotta ilyen összefüggésben.
Soha nem bántottam volna a húgomat, tudtam Azanyám úgyis megölne érte, vagy megverne főzőkanállal. Pedig lett volna rá okom, mert a kis virágszál, sokszor bemószerolt Azanyámnál, hogy nem foglalkozom vele. De, hát mit, olvasni nem lehet ketten, meg olyan kicsiként nem ismerte a betűket, a meggyfa közepére másztam fel előle, mert olvasni csak egyedül lehet.
A Dékány Évi ott lakott tőlünk hat háznyira a Kuroli Petiék utáni épületben.
Évinek valahogy mindig ferdén állt a szája, amikor kinyitotta és mondott valamit. Most is kicsit srég szájnyílással hívott szánkózni. Nekem nem volt barátom, az Évinek sem. Nem tudom mi volt a baja a szemének, de vastaglencsés szemüveget hordott. Igazából csak az épülő lakótelep felé tudtunk menni, az új aszfaltozott utat finom hó lepte be, ami eltakarta a csizmák orrát, mikor belegázoltunk. Évi szánkója nagyon jól csúszott. Az enyémen ott trónolt a húgom vastag rózsaszínű plédbe bugyolálva.
Azanyám azt mondta, hogy őt is huzigáljam. Szaladtam is mint egy kiscsikó, ő meg visított.
Évivel azt játszottuk, hogy egyszer ő húz engem, felgyorsít amennyire tud és elenged. Utána én fogtam meg a szánkója kötelét és futottam, amennyire bírtam.
Versenyszán voltam a prérin. A hó is elkezdett hullani. Még jobban bevadultunk.
Az Évi szánkóját használtuk, mert az enyémen ült a húgom és nézett bennünket. Visítva ordított, hogy: – Engem is! Engem is!
Néha megrántottam, gyöngyözve kacagott, mint a málnaszörpben a buborékok, amit néha kaptam Azapámtól a kocsmában.
Aztán kezdett lemenni a nap. El kellett indulnunk hazafele. Sajnáltam, mert egy csomó időm elveszett.
Húztuk a szánkót Évivel, mindenki a magáét. Egyszer csak azt kiáltottam: Fussunk!
Szaladni kezdtünk. Vagy harminc méter után elengedtem a kötelet és félreugrottam. A szán a húgommal elszáguldott mellettem, majd az elé kerülő kötélnek köszönhetően hirtelen lefékezett, a húgom rózsaszín takaróstól szabadesésben előre lendült, aztán bőgni kezdett.
Visszaültettem, az ajkán apró vérpatak csorgott.
Aznap megint megvert Azanyám, a számban sós ízt éreztem még vacsorakor is.
