„Nem adom fel.” – Ez a szentencia visszhangzik Annamária történetében, mely rozsdamentes acélból készült vezérfonálként fűzi össze ezt a hosszú, tragédiáktól megtépázott életutat. Nyolc és fél évtized után a sokan már csak a csendet keresik, a megfelelő végszót fogalmazva magukban a közelgő befejezés előtt. Ő még mindig a távolba tekint. Akkor is, ha erre nincs lehetősége.
Annamária egyszerre hordozza magában a huszadik század töréseit és a huszonegyedik század zsákutcáit. Földeák poros gyerekkora, Budapest orosz tankok lánctalpaitól felszántott utcái, rendszerváltás, az illékony jólét gondtalansága, európai utazások sosem fakuló pillanatképei, kényszerű visszavonulás a lakásmaffia elől egy földszinti albérletbe – mind ugyanannak az életnek a darabjai, ahol a veszteségek sorozata által hagyott ürességben a rezignáltság, csömör és kétségbeesés helyett valami egészen más vert gyökeret: makacsság, dacos vágy, a kérlelhetetlen túlélési ösztön.
Két férjet, és egy gyermeket kellett elbúcsúztatnia. Az ilyesmi eseményhorizont egy anya számára: olyan pont, amin túl a feneketlen, tátongó sötétség vonzásköréből már nem tudsz önerőből kiszabadulni. És mégis… Annamária eltemette őket, és továbbment. A könnyek elapadtak, maradt a számlák világa: a biztosító, a hitel, a végrehajtás. Lassan minden kicsúszott a kezei közül, és mégsem roskadt össze. A vakság (ami a kockázatok és mellékhatások kegyetlen kombinációjaként búcsúztatta a covid-időszakot) csupán egy újabb legyőzendő akadályt jelentett, hisz belső világában, a képzelet és az emlékek birodalmában továbbra is ott van minden, amit átélt, és féltve őriz: a finn-öböl fehér éjszakáit, a Kék mecset fényjátékát, a francia riviéra panorámáját, Párizs tekervényes utcácskáit. Európa, a Vasfüggönyön túli világ, amibe belemarkolt, mielőtt még minden darabjaira hullott volna. „Nincs panaszkodni valóm.” – mondja azoknak az embereknek a meglepően magától értetődő természetességével, akik már régen megtanulták elfogadni a sorsukat. Talán tényleg nincs is oka panaszkodni, mert hiába vettek el mindent, amit megszerzett, megmaradt mindaz, amit átélt.
Most, 85 évesen, a Fedél Nélkül legidősebb terjesztőjeként áll a járókelők előtt, de ha ránézel, nem mondanád meg, hogy egy azok közül, akiknek a szakadék szélén tántorgás lett az új normalitás. Kezében ott az újság, amit már nem tud elolvasni. Miközben árulta, minden egyre nehezebb lett: mintha évről évre fogyna a levegő, fogyna a mozgástér. A város közönye sűrűbb, mint valaha, és ez kiöli az emberekből a szolidaritást, szeretetet, a bajtársiasságot. „Nem adom fel.” – ott van benne az akarat, hogy csak azért is csinálja. Tudja jól, hogy az idősotthon andalító kényelme, a biztonság illúziója csupán csábító koporsószeg, az utolsó. Amíg aktív, és megy előre, addig az elmúlás nem érheti utol. Ahogy ott ül előttem, csontos kezeivel összehajtott fehér botját markolva, nem a remény negédes képe rajzolódik ki előttem, hanem a minden nyomorúságnak puszta dacból ellenfeszülő makacsságé, mely bizonyítja, hogy nem számít, hányszor vet gáncsot neked az élet, mindig fel lehet állni. Hogy még a legnagyobb veszteség után is marad hely egy újabb mondatnak. Egyszerű, szinte gyermeki mondat ez:
„Még élni szeretnék, élni!”
szöveg: Takács Norman
fotó: Takács Norman
