A nőt úgy hatvan körül saccoltam, kis háza gondos kezek munkáját dicsérte. A ház előtti kis padon ült, lehunyt szemekkel, a térdén egy, az arcára borított könyvvel, a padon mellette egy bögre még gőzölgő kávéval. Hosszan néztem, bár nem szokásom vadidegen embereket bámulni, de ez a nő annyira emlékeztetett valakire, hogy képtelen voltam levenni a tekintetem róla. A ház felől egy kutya ugatása törte csak meg a csendet. Erőt kellett vennem magamon, hogy a torkom megköszörülve, mintegy felhívva magamra a figyelmet, megszólítsam a nőt, aki a kutya ugatására a mozdulatlanságából rám emelte tekintetét. Mint aki édes álmából ocsúdik, még pislogott párat, majd megpróbált feltápászkodni, kezeit a két térdén támasztva meg. A kutya közben a ház rácsos ajtajához jött, érdeklődve, kidugva a fejét, mintha a gazdáját akarta volna védelmezni tőlem. A nő próbálta lenyugtatni és csitítani, mire a kutya el is hallgatott, sandán lesve csak, hogy mit akarhatok a kenyéradójától, akit rég nem zavart és bírt szóra senki. Hónom alatt egy szürke füzettel, elsőként is elnézést kértem, hogy képes voltam felzavarni, mire a nő minden átmenet nélkül, azt kérdezte csak, mi a fenét akarok én tőle tulajdonképpen. Nem akartam húzni az időt, és magamat is meglepve rögtön kinyögtem, hogy ha lehet aludni, és bekapni pár falatot. És anélkül, hogy megvártam volna a nő következő nekem szegezett kérdését, elmondtam, hogy diák vagyok, aki így a szünidőben bejárta az országot, mintegy ihletet gyűjtve. Ihletet? És vajon mi a fenéhez, ha szabad kérdeznem? Egy megírandó könyvhöz. És miről szólna az a bizonyos könyv? Erre nemigen tudtam mit felelni, hiszen magam sem tudtam, voltaképpen miről, milyen stílusban szerettem volna megfogalmazni, csak abban voltam biztos, hogy írnom kell. Már csak azért is, mert az irodalomtanárom ezt a feladatot szánta nekem, nem is tudva, és talán nem is gondolva jobban bele, hogy ezzel milyen kutya nehéz feladat elé állított. Napok és hetek teltek már el azóta, hogy közölte velem a feladatot, de azóta még egy megveszekedett sorral sem károsítottam meg a szürke füzetemet. Talán rólam akarna írni, vagy erről az elátkozott helyről? Mert akkor bizony el kell, hogy keserítsem kedves, bár távol álljon tőlem, hogy elvegyem az írástól a kedvét. Kezem, mintha a saját házam előtt állnék, mintha éppen megérkeztem volna az egyetemről, a kilincsre teszem, amin a nő még csak meg sem lepődik, és talán még egy sanda kis mosolyt is felfedezni vélek az arcán. Honnan jött? Mondom neki, hogy honnan. A meglepődése csak annál nagyobb, mikor közlöm vele, hogy bizony gyalogszerrel. Az bizony nem kis távolság. Ki sem néztem volna magából, hogy bírja a lába, és hogy bírja szusszal, már ha meg nem haragszik. Nem, nem haragszom. A nő a hóna alá csapja a könyvet, a bögrét a padon hagyja, majd a köntöse zsebéből előhalászva a bejárati kulcsot, ajtót nyit, a kutyát arrébb tessékelve és tolva a lábával. Jöjjön, mondja, és én meg sem lepődöm, hogy az elém táruló kis kert, csak úgy, mint a nő, egyre ismerősebb kezd lenni. Hogy honnan, meg nem mondom, de egy percnyi feszélyezettséget sem érzek, hogy egy idegen nő után megyek, egy idegen házban készülök aludni, és ha mód van rá, felfrissíteni magam, majd enni és inni. És ha minden jól megy, talán belekezdeni a könyvem megírásába, elkövetve az első kapavágást a papíron. A konyhába vezet, vagy inkább megyünk, ahol a két szék közül a közelebbire mutat, mintegy hellyel kínálva, majd háttal nekem, hátra-hátra sandítva, felteszi a tűzhelyre a kotyogót. A szürke füzetemet nézve, próbálom, ha nem is megszokni, inkább csak felfogni, hogy egy idegen házban ülök, egy nővel, akinek még a nevét sem tudom, miközben az asztal alatt lábatlankodó kutyája fejét vakargatom. Látom megkedvelték egymást. Pedig elhiheti nekem, nem egy barátkozó típus. Nem is tudom az idejét sem, hogy mikor, és hogy kinek engedte ilyen békülékenyen, hogy simogassa. De akit egy kutya szeret, az olyan rossz ember már nem is igen lehet. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az asztalra könyökölök, amit a nő egy újabb mosollyal honorál. Úgy emlékeztet engem valakire, főleg így, ahogy az asztalra könyököl. Majd a kotyogót magára hagyva, nem tudom, honnan kenyeret és szalonnát hoz, és elém teszi az asztalra, jó étvágyat kívánva, végigsimítva a kezét a kezemen. Várom, hogy leül velem szemben, de a másik széket közvetlenül mellém húzva ül le, mondva valamit, amire csak bólintok egy határozottat. Majd újra és újra kérdez, és megpróbálok válaszolni, bár tele a szám, és nem tudok betelni a friss kenyérrel és a szalonnával, amit talán egy jó bögre kávéval is leöblíthetek majd. Végezve az utolsó falattal is, elmondom, hogy honnan jöttem, hogy hol lakom, hogyan, milyen körülmények között, egy percre sem zavartatva magam. Kiteregetem magam előtte, mintha csak erre vártam volna a hosszú út minden megtett lépése közben, amiket tízezerig még voltam olyan hülye és számoltam is. A nő közben anélkül, hogy észrevettem volna, elkészít egy bögre kávét. Fogja meg. Mindjárt jövök. Majd a kezében a már kihűlt kávéjával megáll a konyhaajtóban, majd int a fejével, hogy kövessem. Egy kis lócán ülünk, egy vén körtefa alatt, mint anya és fia, vagy nem is tudom. A lányom és a menyem is városiak, akikről, ha engem kérdez, megvan a véleményem, amit, ha nem haragszik, most meg is tartok magamnak még mielőtt valami cifrát mondanék. Rég nem látogatnak, nem is hívnak, hogy élek-e vagy halok, hogy nem szenvedek-e hiányt bármiben, hogy miben lehetnének a segítségemre. Mióta itt hagytak csapot és papot, képzelje, már két unokám is született. A kis Gabriella meg a Mátyáska. Mutatnék róluk képet, de sajnos nincs, hiába kértem a lányom. Minek az neked? Én erre meg mit mondjak? Nem vagyok az a konfliktuskereső fajta. Jól megvagyok én itt egyedül, de azért jó lenne legalább magamhoz ölelni azt a kis szöszit, meg azt az átkozott kis kakast, még mielőtt… De túl sokat beszélek. Elnézést. Nem is tudom miért mondtam, amit mondtam. Biztos fárasztom, és megijesztem. Vénasszony, aki csak fecseg össze meg vissza. Nem, nem. Semmi baj. Nem haragszom. Örülök, hogy hallgathatom, bár nem vidám a maga élete sem, ahogy kihallom a szavaiból. Várjon, nem is, egyszer hívott a lányom, valami pénzt miatt, hogy arra most nagy szüksége lenne, mert, hogy éppen házcsere előtt állnak, és úgy számolnak, hogy pont az az összeg hiányzik az álmaik otthonához, amit Cserépfalun találtak, amin én, ahogy fogalmazott a lányom, csak ülök, mint egy kotlós tyúk. Mondtam neki ugyan, hogy egyik napról a másikra élek, és hogy egy buznyákom sincs, mint megtakarítás, és a nyugdíjam, amit, mint volt pedagógus kapok, éppen csak arra elég, hogy éhen ne haljunk az én Csipeszemmel. Bocsánat. A kutyámmal. Mert hogy még be sem mutattam önöket egymásnak. Ő tehát a Csipesz, és Ön? Én, lehet, hogy véletlen, de szintén Mátyás. Újabb mosoly. Érdekes. De jó. Szép név. Ősi, nemesi. Köszönöm. Mindig hálás leszek anyámnak, hogy ilyen nevet választott. A kutya, elnézést, a Csipesz, újabb ugatásba kezd, pedig már jó ideje nem hallottam a hangját. Most barátságosan ugat, és még a farkát is csóválni kezdi, ahogy megcsikordul a kertkapu. Egy jól megtermett férfi áll meg előttünk, betéve maga mögött a kertkaput. Vörös vászonnadrágban áll, szájában pipával. Megemeli a kalapját. A kezedet csókolom, drága Gabikám. És önben kit tisztelhetek, fiatalúr? Bemutatkozom, miközben próbálok felállni. Maradjon. Maradjál csak. Ne fáradjon. Ne fáradj. Ne viccelődj már, Gyuri. Jól van na. Akkor tegeződjünk. Szia. Szervusz. Jobb helyet nem is választhatott, bocsánat, választhattál volna. Diák? Könyvet? De jó. Még akadnak ilyen alakok? Mosoly. Nevetés. Pipapiszkálás. Egykor én is így kezdtem. De rég is volt. De szép, és igaz. Megérte. Nem panaszkodom, és akarom elijeszteni, de nem könnyű egy mesterség. Kevesen élnek meg belőle, és még kevesebbek, akik jól, és még kevesebben, akik meg is érdemlik a figyelmet. Hogy nem készül írónak? Én sem készültem, elhiheti, de így alakult, és én egy percre sem bánom. Sok lemondással járt, de nem adtam fel. Nem. Azért sem. Persze az írás mellett dolgoztam, tisztességesen. Hogy költői legyek és fennkölt, az elejétől csak magamban bíztam, és nem hallgattam senkire, főleg nem azokra, akik megpróbáltak lebeszélni arról, hogy író legyek. Mert minek az? Minek írjam le, amit kitalálok, vagy ami megesett velem és körülöttem? Mert hogy kit érdekel az? Meg hogy ki a fenének? De én írtam és írtam, és reménykedtem, hogy egyszer rám mosolyog a szerencse, és lesz legalább egy megveszekedett ember, aki felkarol, és meglátja bennem a talentumot.
Volt, hogy nem írtam sokáig, mert kiégettnek éreztem magam, vagy fáradtnak, de akkor meg olvastam és olvastam. Közben volt, hogy hajót sikáltam, ha jól emlékezem a Dunavarsányi hajóállomáson, vagy ampát rántottam. Hogy mi az? Tényleg? Ezt nem is tudtam. Fel is írom. Talán még a hasznát veszem. Azt sem vettem zokon, hogy körülöttem nem egy bamba és bárgyú ember játszotta csak a nagy okost. Volt, hogy a Városligetben forgót árultam, vagy kenyeret a Csepeli piacon, vagy dorkót a nyolcadik kerületben. Ahogy könyvet, és még verset is. Előbb persze a nagyokét, majd az enyéimet, majd egyszerre a kettőt. Nyugdíjba az azóta szebb létre szenderült, Kossuth Kiadótól mentem, nem is tudom ennek már hány éve. A férfi közben a zsebében matat, majd egy pakli kártyát húz elő belőle, amilyet legutóbb talán apai nagyapámnál láttam, még Bükfürdőn, amikor forintos alapon játszott a klubszobában. Persze csalt az öreg, de megbocsátottam neki, sőt valahol még büszke is voltam rá, és magamra, hogy a titkát megtartottam. Eddig. A forintokat persze nekem adta, hogy aztán a pénzt elfagyizzam és -lángosozzam. Közben ránk esteledett, és én el is felejtettem, hogy álmos voltam. A nő elnézésünket kérve a konyhába megy, de nem zárja be maga mögött az ajtót. Látom, ahogy az asztalra, amilyen még nekünk is volt, fehér abroszt terít, majd egy kancsó bort rak a közepére, két kristály pohárral. Majd pár tányér is megjelenik. Igazi ünnepiek. Csak el ne törjem bármelyiket is. A Gyuri bátyám közben bemutat pár kártyatrükköt. Nem mind úgy sikerül, ahogy tervezte, de ez csak jó ok, hogy jót nevessünk. Vacsora, üti meg a fülem a hang. Az anyám hangja. Ő mondta így. Ilyen hangsúllyal és melegséggel. Egy pillanatra elgyengülök, és szédülni kezdtek. Álom ez vagy valóság? Ki vagyok, és hol, és kikkel? Tehát maradhatok vacsorára is. Nehézkesen, nehézkesebben, mint a Gyuri bátyám, én is felállok. Próbálok levegőhöz jutni. Önkéntelenül a mellemhez kapok. Az ingem zsebéhez, hogy kihalásszak egy szál cigarettát. Jól esik. Mintha először szívnék. Talán anyám barna Szofijából. Na, akkor együnk valamit. Szótlanul egymásra néznek ők ketten, majd újra és újra rajtam felejtik a tekintetüket. Mintha a sírhatnékjukat próbálnák meg palástolni, mélyen ráhajolnak a vacsorájukra. Sehol egy bizalmatlan és sunyi pillantás. Befogadtak, megszerettek, és talán még itt is tartanának. Lehet, hogy tovább is, mint a könyvem megírása megkövetelné. Mikor legutóbb Pesten jártam, kezd bele egy újabb történetbe a Gyuri bátyám, majd megáll. Mit is akartam mondani? Na, nem is fontos. Majd csak az eszembe jut. Vagy Türingiát akartam mondani? Tudja a fene. Az ebédlőben is elalszom. Jaj, de bolondozzon már. Van nekem rendes ágyam és díványom is. Csak leszedem róluk a borítást. Olyan rég nem használta őket senki. Akkor melyik legyen? Rendben. A nő bólint, és újra rám mosolyog. Talán harmadszorra. Nem is számolom. Tudom, tartogat még belőlük párat. Az ezüst evőeszközök az asztalon maradnak. Ezek szerint nem tart tőle, hogy meglovasítom őket. Nem is tudom, miért gondolok ilyen szamárságokra. Talán túlzottan beleéltem és gondoltam és láttam magam a Nyomorultakba. Anyám és apám, mert már annak látom őket, elvonulnak, duruzsolnak, én meg még maradok egy kicsit. A kutyaólhoz megyek. A Csipesz előmerészkedik, és a lábamhoz dörgölődzik. De rég is volt, amikor egy kutya így viseltetett irántam. Merthogy volt nekünk és nekem is. Nem is egy. Kapd el a nadrágját, hallom a hátam mögül. Az anyám az. Nevet. Az ebédlőben már nem ég a villany, mire nyugovóra térek. A lelki szemeim előtt, nem tudom, hogy honnan kölcsönözve a képet, vánkost és terítőt látok a szőnyegen. Egy elrongyolódott vörös vászonnadrágot, meg egy elnyűtt bőrkabátot a széken. A takarómon ülök. Nem tudok elaludni. Jár csak az agyam. Az ujjaimat nézem és méregetem. Akár meg is fojthatnám mind a kettőt. A tükörben a sovány alakom nézem és a szakadt trikómat. Az anyám áll mellettem. Mik a szülei? Kérdezi egész váratlanul. Nincsenek szüleim. Voltak. Meghaltak. Egy barátomnál lakom. Költő a szegény. Attila. Kosztot is kapok és kapunk a nővérétől. Meg aztán vannak felkéréseim. Most éppen ennek a könyvnek a megírása, amiért talán még valami kis alamizsnát és éhbért is kapok majd. Nem mintha ezért vállaltam (mintha lett volna más választásom) volna. Sajnálom. Ne haragudj. Dehogy. Nincs róluk képem. Nálam. Az Attilánál van. Még fel sem nőttem, de már nem voltak.
A nő a kabátja belső zsebében kotorász. Tessék. A kezemben egy szakadozott szélű kép, egy esernyőt maga és egy férfi fölé tartó (egy baráti társaság közepén) fiatal nőről. Minta már láttam és fogtam volna ezt a képet. Látom, hogy a nő még kérdezne valamit. Talán, hogy szerették-e egymást a szüleim, hogy hogy haltak meg, de talán érzi, hogy mindez fölösleges. Az ágyba fektet. Megsimogatja a fejem. Jó éjt fiam. Aludj csak. Én fenn leszek.
