A gondolataim villámként cikáztak a fejemben…
Letettem a kezemben lévő poharat, és visszamentem a szobába, folytattam a házidolgozat megírását. Leültem a székemre, rákönyököltem az asztalra, a fejemet a két kezembe hajtottam…
Nem bírok koncentrálni…
Folyton az jár az eszemben, mi lesz velünk? Anyám ápolja apámat, de vajon meddig bírja még? Nagyon rosszul van. Csoda, hogy én még nem lettem beteg. Apa elvesztette a munkáját, ráadásul még ezt a nyavalyás vírust is elkapta.
Csak épüljön fel belőle…
Mindegy, a dolgozatot le kell adnom. Mindjárt itt az érettségi.
Apa rettenetesen lázas, köhög, rázza a hideg, hány, nincs ereje semmihez…
– Fiam! Hívd a mentőket! – Hangzik a szobából anyám kétségbeesett kiáltása.
– Hívom!
– Hálló!? Kérem siessenek, apám covid pozitív, és nagyon súlyos az állapota, már nem kap levegőt…
– Jövünk. Kérem a címet.
Végre letettük a mentősökkel a telefont, bementem apámhoz.
Iszonyú állapotban van. Próbálom a váladékot kiütögetni a tüdőből, de semmi eredménye, csak hörög, és fuldoklik. Nem kap levegőt. Végre megérkezett a mentő. Apámra oxigén maszkot tettek, és már el is vitték a Péterfy korházba.
Anyám gyalog utánament. 1 óra múlva hívott, hogy lélegeztetőgépre tették. Vajon túléli? Mi lesz velünk? Holnap jön a főbi, ki kellene fizetni az albit, de ha nem fizetünk kirak minket az utcára…
Anya éjjel lett rosszul, őt is elvitte a mentő…
Egyedül vagyok.
Végre befejeztem a dolgozat megírását, de nem bírok aludni. Mind a ketten kórházban, anyám még csak az osztályon, apám a gépen… Megetettem a cicát, és én is lenyomtam a torkomon néhány falatot.
A telefonom csörgésére ébredtem hajnal 4 órakor. A kórházból hívtak, hogy be kellene menni elbúcsúzni apámtól, mert nem sok van neki hátra. Bementem a kórházba, de ami ott fogadott? Iszonyú! A folyosón, a lépcsőházban mindenütt levegőért kapkodó betegek, akik egymást bíztatták, hogy nemsokára jobb lesz… Látom a nővérek arcán a mérhetetlen fáradtságot, a kimerültséget.
Elköszöntem apámtól. Sajnos nem élte meg a reggel 8 órát.
Délután fél öt. Megszólalt a kaputelefon:
– Szia! A pénzért jöttem…
– Jöjjön be, de sajnos nincs elég pénz, csak a negyedét tudom odaadni.
Feljött a főbi.
– Jó, akkor csak a hónap negyedéig lakhattok itt.
Mondom neki:
– Apám ma reggel meghalt covidban.
– Engem nem érdekel, ha nem tudtok fizetni, el kell hagynotok a lakást.
– Anyu is kórházban van.
Láttam a főbi arcán, hogy talán érez valami aggódást, de nem tartott sokáig.
– Értem. Már mondtam, nincs pénz, nincs lakás! Vagyis a hónap 10. napjáig maradhattok!
Egyre csak azt kérdezgettem:
– Mi lesz velem? Apám meghalt, anyám kórházban…
És eljött a 10-e.
Összeszedtem anyám kis motyóját, az én kevés cuccaimat, beleraktam egy bőröndbe, a cicát egy hordozóba, és nekivágtam az ismeretlen Budapestnek. Találtam egy fűtött lépcsőházat, ott húztam meg magam az első éjszaka. Anyámról semmi hír, nem hív, nem veszi fel a telefont. Próbáltam segítséget kérni a családsegítőtől, ott azt mondták, menjek a hajléktalan szállóra. Sajnos cicát nem lehet a szállóra vinni. No, meg szükséges lenne a védettségi igazolvány, de még az oltást sem kaptam meg.
Már eltelt másfél hét. Szerencsére elhoztam egy takarót magammal, ezzel takaródzom éjjelente. Még elég hidegek vannak, hiába van április. Az érettségimből már nem lesz semmi… Mindegy, majd. Sajnos a telefonomat már nem tudom árammal feltölteni, lemerült, így nem tudom anyámat hívni. Elmentem a kórház elé, próbáltam segítséget kérni, de nem mehetek be, információt nem kapok.
Valahol meg kellene fürdenem, mert így még munkát sem tudok vállalni. Az egyik hajléktalan társam mondta, hogy a Kürt utcában lehet fürdeni. Elmentem, feliratkoztam a fürdésre, de három napot várnom kell még. Nem baj, legalább egy hónap után végre tiszta leszek.
Kiderült, hogy a Menhely Alapítványnál még ebédre is fel tudok iratkozni, de a szállóra bejutni szinte lehetetlen. Tüdőszűrő eredmény is kell nekik. Éjjelre talán a Dankóba bemehetek, és megengedték, hogy a cicát is vigyem magammal. Sok a bogár, és ha van valamim, sajnos mind elviszik a rossz arcú emberek.
Hajléktalan lettem, döbbentem rá a kapuban várakozva. Egy kedves hölgy segített nekem, elvitt a Fedél Nélkül szerkesztőségébe, hogy vegyek néhány lapot, és árusítsam…
Nincs pénzem, kaptam kölcsön, vettem is 10 darab újságot. Eladom, lesz némi pénzem. Szerencsére a népkonyhán és a Kürt utcában minden nap hozzájutottam egy tál ételhez, így a cicának is tudtam enni adni és én sem vesztem éhen. Jó fejek voltak velem a központban, kaptam néhány tiszta ruhát, és elmondták hol tudom a koszos ruháimat kimosni.
Eljött a nap és én is terjesztő lettem. A Blaha Lujza téren állok, és kínálom az újságot eladásra. Néhányan vesznek is tőlem, de van, aki csak úgy ad néhány forintot. Rettenetesen fáradt vagyok. A macskát sajnálja mindenki, engem nem. Küldenek dolgozni, de így, hogy menjek, hogy vállaljak munkát?
Kerestem egy parkot, találtam is. Sok pad van a parkban, és még egy kis tó is van ott, sőt még Toitoi Wc is.
Az egyik padon megvetettem magamnak az ágyat, végre pihenhetek. A cica a takaróm alatt alszik velem. Hajnalodik. Fölkelek, megyek árulni az újságot. Nem, nem akarok lezülleni.
Ismét összefutottam a hölggyel, aki segített nekem az újság terjesztéséhez hozzájutni, és kaptam tőle a cicának egy nagy adag tápot, és mindenféle jót.
Megint elmentem fürdeni, és az oltást is sikerült megkapni. Igaz, még csak az elsőt.
Ma hatalmas csoda történt velem.
Találkoztam egy emberrel, aki felajánlotta nekem, hogy a padlásán meghúzhatom magamat.
Király! Nem kell az utcán aludnom!
Sajnos az örömömet beárnyékolta anyám halálhíre. Rendőr igazoltatott. Keresnek engem, mert értesíteni kell anyám egyetlen hozzátartozóját, azaz engem, hogy covidban elhunyt.
Most már se apám, se anyám, se hazám, se otthonom.
Van egy szerencsétlen cicám, akit hetek óta egy hordozóban cipelek magammal mindenhová. Mivel betöltöttem a 18 évemet, az állam már nem gondoskodik rólam.
Nem baj, most van ez a lehetőség, hogy terjesztem a Fedél Nélkül-t, és folyamatosan próbálok jelentkezni munkára.
Soha nem adom fel!
