Egy hagymahéjon forog a világ,
hátadban sajog a hétélű bárd.
Ha meghallgattatik kósza imád,
szabadulásod epedve várd.
Ahogy volt, úgy már többé nem lesz,
kopott párnáid hiába gyűröd,
nyugtot belül csak akkor lelsz,
szabott sorsod ha hallgatag tűröd.
Rád szakadt újra a komor rendelés:
a hiába, a megint, a hasztalan,
Őt féli benned minden szívverés,
s a kósza vágy, mi olykor parttalan.
Kinyílt hát végül kínjaid odva,
újra zizeg az érzések raja,
kifakadt belőled az, mi sokasodva
ontott betűt: bánatod hintaja.
