Cserhalmi György a Nemzet Színésze. Pályájának ötven éve alatt elképesztő mennyiségű filmben és színpadi szerepben láthattuk. Európa és az egész világ is a legjobbjai között tartja számon. Monumentális életművéről pár hete könyv jelent meg, Nem lehet minden nap meghalni címmel.
Cserhalmi Györggyel legendás életéről, tapasztalatairól beszélgettünk.
Egyértelműen adódott a színészi pálya vagy más lehetőség is felmerült?
Opció volt, hogy vívóedző legyek, fel is vettek hároméves képzésre, de ott katonának kellett lenni. Ez már akkor sem volt jó üzenet. A színművészetin, épp akkor egy rövid ideig, nem kellett. Ez fontos érv volt, a katonaság nem a honvédelemről szólt, hanem nyaggatásról, ’szívatásról. Édesanyám operaénekes díva volt, rengeteg időt töltöttem a színházban. Vonzó hely volt, nagyon befogadó emberekkel. 10-15 évesen is egyenrangúnak érezhettem magam közöttük. Jó volt odatartozni. Nagyon jó élmény volt, hogy azonnalra fölvettek.
50 évet töltött a pályán. Milyen fontos változások történtek ezalatt? Milyen meghatározó élmények érték?
A legnagyobb változás, hogy más rendszerben kezdtem, az volt a neve, hogy szocializmus, most vagyunk egy rendszerben, aminek nem tudom a nevét.
Olyan folyamatnak gondolom, amiben az ember hol nagyon fönt van, hol nagyon lent, mint egy léghajóban. A siker és a kudarc váltják egymást. A siker nem túl jó tanácsadó, a kudarc jobb, nevelőbb, megmutatja, hogy az ember kicsoda, micsoda, hogy egyáltalán el tudja-e viselni. Ha értékelni tudja, az még jobb. A siker – nem akarok csúnya szót használni – egy riszálós csaj.
Miután egy interjúban megjegyezte, hogy Magyarországon a lefúrt lábú színészet a divat, jelentős változás indult az Ön hatására.
Talán ez túlzás, de valóban részese voltam a folyamatnak, amikor elkezdődött a változás. Az elsők között voltam, akik megmozdítottuk a színpadot. Több dimenziót be tudtunk járni. Értelmes helynek tartottuk az egész színpadot, nem csak a nézőtérrel szembeni részt. Emberibbet akartunk, ami jobban hasonlít az élethez. Nehéz folyamat volt, sűrűn értek meglepetések is, de elkezdtünk felkerülni Európa színházi térképére. A mozikban is egyre inkább olyan figurák jelentek meg, akik az élettel bajlódtak, nem valami elvont marhasággal. Ha ezt elértük, akkor már nem éltünk feleslegesen.
Említene a folyamat közben kiemelkedő élményeket, pillanatokat?
Ezeket emberekhez tudnám kötni, nagy találkozásokhoz. A szerencse fia vagyok, nagyon korán találkoztam Jancsó Miklóssal. Először kaszkadőrként, majd színészként. Főiskolás koromban kaszkadőrködéssel kerestem a kenyeremet, fiatal házas voltam, a feleségem is tanult még. Fontos találkozás volt, a saját generációmból Bódy Gábor filmrendezővel, aki elképesztő képességű ember volt, óriási karriert futhatott volna be, ha nem vet véget az életének 39 évesen. Nagy tragédia volt mindannyiunknak, mára a hiánya maradt és kérdések, amikre nem találunk válaszokat.
Sorolhatom a nagy neveket a filmes szakmából, Makk Károly, Lugossy László, Kovács András, Bacsó Péter, és még jó sokan voltak – nem illene senkit kihagyni – és a ma élő legnagyobb, Tarr Béla. És a színház persze! Sándor János, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Major Tamás, Latinovits Zoltán, aki színházi apukám volt, Marton Endre és még rengetegen, akikhez barátság, vagy ha nem is az, de a barátsághoz nagyon hasonlító kapcsolat kötődik, és sok szép emlék, de kötődik sok rossz emlék is más, szintén nagy nevekhez. Nem válogathatjuk meg a környezetet.
Elképesztően sok filmben és színdarabban játszott.
Nem biztos, hogy ez a minőséget szolgálta. Nem akarok álszent lenni, 260 filmet csinálni valóban nem volt könnyű, és a 200-nál több színpadi szerep! Olyan szerepek, hogy meg kell tanulni 40-60 oldalt, eléggé megüli az agyat, és ez még csak a szöveg. Volt olyan filmem, amiben 240 jelenetem volt. Úgy kell elképzelni, hogy be van állítva a kamera, az egészet egyben veszik fel, és mindent fejben kell tartani, mert ha egy centivel arréb lépek, kiesem a képből.
Európában a legjobb színésznek tartják Önt, és az egész világon is a legjobbak között van.
Soha nem voltak ilyen ambícióim. Wim Wenders a 80-as években csinált egy felmérést, akkor ott voltam. Amikor 10-12 éve megismételte, akkor is a világ 10 legjobb színésze közé választottak. Ha másik team csinálja, talán másik 10 színész kerül bele. Nem esik rosszul, de az igazságtartalmát jó a helyén kezelni. Nagyon sok jó színész van. Nem beszélve a nőkről, akik sokkal jobb színészek.
Miért?
Amikor tanítottam, azt láttam, hogy egy 19 éves lány sokkal érettebb egy 19 éves fiúnál. A lányokat később sem érjük utol. Nem vagyunk mi ilyen ügyesek, se ilyen szorgalmasak. A nők tudják, hogy be vannak zárva egy időintervallumba, ami rövidebb, mint a férfiaké. Sokkal koncentráltabbak, nagyon jól használják az eszközeiket és nagyon komolyan veszik a szakmai életüket.
Önnek mik a fontos eszközei?
10 éves korom óta aktívan sportoltam, jó alapot adott. Elég jól lovagoltam, vívtam, és az intézeti élet következtében elég jó utcai verekedő voltam.
Ez egyfajta önbizalmat is adott. Ráadásul olyan szerencsés vagyok, hogy fényképezőgép agyam van. A szöveget hamar megtanulom, csak szám ne legyen benne. Ugyanakkor utálok belekezdeni a tanulásba, de ha már csinálom, ha jó a szöveg – a jó szerzők adnak egy kulcsot –, akkor már nem is kell tanulni, magától megy az egész. Nagyon furcsa, örömteli folyamat. Rengeteg lehetőséget ad arra, hogy megismerjem önmagam és a környezetem. Lehet társadalmi környezet, utálom ezt a szót: politikai környezet, lehet bármi, ami az emberrel kapcsolatos. A jó szerzők, Moliére, Szophoklész, Shakespeare, Csehov, Örkény és a maiak is, válaszokat adnak kérdésekre. Nagyszerű valamennyire beavatottnak érezni magam, hogy ezeket olyan szinten tudom, hogy még ki is nyithatom ezzel kapcsolatban a számat.
Olvastam, hogy jobban szereti a darabokat klasszikus fordításban játszani, mint modernben. Miért?
Körömszakadtáig védem a költői fordítású szövegek használatát. A könyvben két történetet is mesélek. Volt egy pályakezdő rendező, akinek nem volt jó Vas István fordítása. O’Neill, Hosszú út az éjszakában volt a darab, és minden nap fordítgatták a barátnőjével. Dőlt ránk az egész. A másik történet: Mészöly Miklós fordításával ment a Hamlet. Egyik este az öltözőbe bejött a rendező azzal, hogy mennyire jó voltam ma. Mondtam, hogy nem én voltam jó, hanem ma Arany János szövegét mondtam. Nem szabad lemondanunk a régebbi fordításokról, mert elvész a költészet. Nem arról van szó, hogy Mészöly ne lett volna jó szerző, de nem volt Arany János.
Történt bármi, ami nagyon megváltoztatta Önt az évek alatt?
Nem, én nagyon ragaszkodom az úgynevezett gyerekséghez. Nem vagyok hajlandó föladni belőle egy darabkát sem, senki kedvéért. A felnőttek meg felnőtteskedjenek, ha van kedvük, én ebben nem veszek részt.
Meghatározó élményként említi a tanítást, noha rövid ideig tanított.
Mindenféle okból későn kezdtem tanítani, pedig kedvem volt hozzá régóta. Végül, amikor elkezdhettem, már nagyon idős voltam, hogy egy következő osztályt is be tudjak vállalni. Azonkívül már nem is lehetek tanár, csak óraadó, adminisztratív problémák miatt, amikkel nem tudok mit kezdeni, embertelen baromság, ami alá nem vagyok hajlandó beállni.
A tanításban a legjobb, hogy visszautaztat az időben oda, ahol nagyon jó lenni. A fiataloktól rengeteget lehet tanulni. Ez már az ő századuk, az ő életük, hoznak egy csomó új dolgot.
Van egy mondata, hogy nem tanítani, hanem szabaddá kell tenni a fiatalokat.
Ez egy angol mondat „No education, just liberation!”. Kölcsönvettem. Már Csokonai ezen az alapon tanította a kollégistákat a Nagyerdőn. Ki is rúgták a kollégiumból.
Nagyon fontos dolog, mert egy 18 éves gyerek rengeteg álcával érkezik meg az egyetemre. Gyakorlatilag az összes hazugságot cipeli magával, amit kénytelen volt felvenni az életébe, hogy valahogy túlélje a gimnáziumot, esetenként az otthoni hatásokat. Ezeket le kell szedni róla, különben nem lesz belőle színész. Bizalommal lehet elérni, hogy megismerjék és elfogadják saját magukat, és kövessék a saját útjukat, ahogy Hamlet mondja „Menj saját ép érzésed vezérlete után”. Barátokká fogadom őket, aztán ők úgyis kineveznek engem apukának, nagyapának, aminek akarnak, de akkor már van bizalmuk. Tudják, hogy elmondhatnak bármit, én soha nem élek azzal vissza.
A Fedél Nélkül következő számába kollégám, Norman, épp az egyik tanítványával készít interjút, Hermányi Mariann-nal.
Mariann most írt egy levelet, meg kellene néznem őt, a Centrál Színházban játszik. Remek képességű fiatal színésznő, akinek most kezdett el kinyílni a karrierje, filmen és színházban is. Teljesen megérdemelten.
Legutóbb a 12 dühös ember című darabbal dolgozott rendezőként a Vörösmarty Színházban Székesfehérváron.
Az már nagyon régen volt, de adódott egy lehetőség a covid alatt, hogy az előadást átvigyük a városháza dísztermébe, a polgármester úr kérésére, amikor leállt a színház Fehérváron. Oda át kellett ültetni, úgymond, tavaly meg visszahoztuk a színházba. Most nem rendeztem, csak igazgattam, pofozgattam.
Amikor rendezte, akkor miért épp ezt a darabot választotta?
Ha az igazgató vagy főrendező javasol valamit, elolvasom, és vagy elvállalom vagy nem. A 12 dühös ember nagyon is vállalható volt, annál is inkább, mert 12 szereplő van benne. Hagyományosan férfiak ülnek ezekben a rettenetes bizottságokban, de mi a szereplőket megfeleztük, hogy 6 lány, 6 fiú legyen. Ez adott egy feladatot. Jó nagy siker lett, játszották 4-5 évig, de nem az én érdemem volt, hanem a színészeké.
Mi az, amin mostanában dolgozik?
Írom a saját könyvemet ötödik éve. Talán májusban befejezem. Nem tudom abbahagyni, mindig eszembe jut még valami. Trianontól indul a történet nagyszüleim sorsával. Trianon nélkül én nem is vagyok. Mi beestünk ide Budapestre, ahogy az ország nagy részét lefaragták. A család egyik fele Dél-vidékről, a másik Északról jött. Beavattam néhány író barátomat, kaptak belőle néhány oldalt. Biztatnak, hogy csináljam.
Még egy idézet a könyvből, „minden álomnál több a valóság” ezúttal Karinthytől, mire utal?
A magyar történelemre utal. Az utolsó tíz évben megpróbálnak mindenből Feszty-körképet csinálni. Bitang kemény történelem a miénk. Nem kéne átírni, mert a bitang kemény sorsunk ellenére mégis itt vagyunk. Ha átírjuk ilyen magasztosra, akkor miért nem a miénk Európa? Hagyjuk már a fenébe a hőbörgést, és kezeljük a helyén a dolgokat. Például, egy komoly nemzet, mint Anglia – épp botladozik, mindig botladozott – föl tudja vállalni magát az összes hülyeségével együtt, mindenestül. Ez megjelenik az irodalmukban, drámáikban, filmjeikben. Mi meg tupírozgatjuk a történelmünket, irodalmunkat, művészetünket. Semmi értelme nincs. Minden úgy jó, ahogy volt.
Mit gondol a mai színházról, filmről?
Egy új század elején vagyunk. Ha visszagondolok a múlt század elejére, világháború volt, minden baj volt. Nem bírta magát kitalálni akkor se a színház, de semmiféle művészet. Amikor baj van, a művészet kapálózik, megpróbál valami kiutat mutatni. Vagy sikerül vagy nem. A színház még nem tudja eldönteni, hogy mi legyen belőle. Kísérletezik egyfelől, a másik meg a 80-as, 90-es éveket játssza újra. Magam részéről nem vettem benne részt, 6 éve nem játszom. Magyarországon a múlt század második fele volt a színház virágkora. Olyan kiugró tehetségek, mit a Latinovits, a Darvas Iván, a Bessenyei Ferenc, a Gábor Miklós tolták a szekeret. Ebből az időszakból a 80-évek áll hozzám a legközelebb, akkor született újjá a Katona Színház, majd az Új Színház Székely Gáborral, bár abból csak 3 évet kaptunk, de az nagyon jó volt. Megszüntette a hatalom. Idegesítette őket, hogy van két színház, amelyik nem azt fújja, amit ők szeretnének. Annyira átlátszó politikai tett volt, hogy hozzájárult ahhoz, hogy elvérezzenek.
Mit gondol arról, hogy manapság vannak színházak, akik kapnak támogatást, míg a függetlenek egyáltalán nem jutnak pénzhez?
Ez mindig is így volt. Régen is borzalmas volt nézni a vergődő színházakat, meg most is. Az úgynevezett kőszínházaknak mindig nagyon fontos vérátömlesztést jelentett, hogy megjelentek új gondolatok, új formák, akár mint színészek, akár csak valami sugallat, amit addig el sem tudtunk képzelni. Ezeket nem szabadna elveszíteni, mindenhol a világon kincsként őrzik. Itt meg azt mondják, hogy nem kapsz pénzt! Nem tudják megölni azzal, hogy nem kap támogatást, csak erősebbé teszik őket. A filmmel ugyanez a helyzet. Hiába kap egy film horribilis támogatást, szakmai tudás nélkül semmit nem ér. Azt a pénzt kidobták az ablakon. A pénzosztó helyek nem látják be, hogy ha az állami támogatás nélkül készülő jó filmek hozzák el a díjakat, azok pofonok. Arra vannak ösztökélve, hogy nekik mindig igazuk van. Annál veszélyesebb fajta nincs, mint akinek mindig igaza van.
Megnéztem nemrég egy filmet, amit Cserhalmi Sára rendezett, és Ön játszotta a főszerepet. Jól tudnak együtt dolgozni?
Hát persze! Nem az a kapcsolat, hogy lány és apja, ő ott filmrendező, én meg egy színész vagyok, akit felkért egy szerepre. Annyival több közöm volt hozzá, hogy a filmnovellát, amiből a Drága besúgott barátaim készült, én fabrikáltam. Aztán ők szépen megcsinálták dialógus szinten is. Mondok egy jellemző mondatot a Sáritól: „Apa, ez már a Dögkeselyűben is szar volt”. Abszolút rendezői szemmel nézi a dolgaimat, ráadásul igaza is van. Elfogadom a véleményét, ő már egy új nemzedék, övék a világ.
Ez a lapszám karácsonykor jelenik meg. Mit jelent Önnek, és hogyan tölti a karácsonyt?
A karácsonyt nálunk együtt tölti a család. Egyszer volt, a covid alatt, hogy nem mentem hozzájuk, féltettem őket, de egész éjjel ment a kamera. A lányommal megbeszéljük, hogy s mint legyen a gyerekekkel. Az, hogy a feleségem már nincs, nagyon nagy baj, de megoldjuk mi ezt. Remélem ugyanolyan szép lesz, mint volt.
A karácsony ugyanazt jelenti nekem, mint gyerekkoromban, izgatottan várom.
szöveg: Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
