Az őszi nap bágyadtan, néha kikandikálva a felhők közül küldött „mosolyt” a földre. Azután, mint egy szégyellős kisasszony, aki fa mögül leste a fiúkat és mert észrevették, sietősen visszabújt a fa rejtekébe, úgy bújt vissza ismét a felhők mögé. Lehet, hogy csak valamitől megijedt? Az is elképzelhető, hiszen dúlt a háború. A keresztülvonuló csapatok nem sok jóval kecsegtették a falucska lakosságát. A távoli ágyúszó egyre közelebbről hallatszott. Néha még a robbanások zaja is eljutott az aggódó emberekhez. Pedig a szüret ideje volt. A viszonylag jó termést adó szőlő édes mustja sok helyen már a hordókban várta, a nagy átalakulást, a gyümölcs dús levének metamorfózisát. De nem tudta senki, hogy mi lesz. A jól-értesültek biztosra mondták: „néhány nap és itt vannak az oroszok. Azokat bizony már az isten sem állítja meg”. Újabb és újabb magyar csapatok érkeztek, majd vonultak tovább. Ha néha német alakulat is vetődött erre, akkor látszott a különbség. A rosszul felszerelt magyarok mellett azonban már ők sem ragyogtak régi fényükben. Fáradt, elgyötört, kialvatlan katonák meneteltek, vagy ültek a gépkocsik platóján, szemük a semmibe révedt, szinte rájuk volt írva a kívánalom: csak lenne már vége! Már több mint négy éve tartott a világégés. Az itt lakókat egyre gyakrabban rázta meg a tábori posta értesítése: férjek, fiak, vőlegények értelmetlen, de hősinek nevezett haláláról.
A főutcán lakó fiatalasszony is rettegve várta a postás érkezését. Hiszen hír sem érkezett azóta, hogy az esküvő után, azonnal mennie kellett a fiatal férjnek a frontra. De az anyós és a meny közös munkájának gyümölcse már a hordókban várta, hogy a mustból bor legyen. A pince ilyenkor megtelik „mustgázzal” ahogy a hozzáértők nevezik a képződött szén-dioxidot. Mielőtt a pincébe mentek gyertyát gyújtottak, s ha elaludt a lángja, nem volt szégyen a menekülés. Egy hét múlva már le sem lehetett menni a pincébe. A forrás beindult.
Ekkor új fejezet indult a falu életében. Az addig átvonuló magyar és német csapatok fejvesztve menekültek de már visszafelé, ahonnan jöttek. A rádió – ahol volt ilyen – tervszerű visszavonulásról regélt, de nem volt abban tervszerűség… csak a félelem valamitől vagy valakiktől, akik erősebbek és a győzelemre törnek. Ha a visszavonuló csapatok meg is álltak néhány percre, az csak annyi volt, hogy a kerekeskútnál megtöltötték a kulacsot és már mentek is tovább, sietősen, hátra-hátra tekintve, mint akik a sarkukban érzik a veszedelmet. Azután egy rövid időre csend lett. Majd idegen tankok lepték el a falucska utcáit. Katonák ugráltak le róluk és csőre töltött géppisztolyokkal kutattak a házakban ellenséges katonák után. Megjöttek az oroszok. De nem csak kutattak, zabráltak is. Így nevezték azt, hogy amit a szemük meglátott – órát, ékszert, pénzt, még sokszor a lábasjószágot is – azt a kezük nem hagyta ott. Hiába volt a fenyegetés, hogy a fosztogatókat kivégzik, ezt senki nem vette komolyan közülük.
Az egyik katona betévedt a főutcai portára és benézve a pince kis ablakán meglátta a hordókat. Visszafutott a páncéloshoz és két marmonkannával jött vissza. A fiatalasszony minden szerb tudását összeszedve – hisz délvidéki lévén beszélte ezt a nyelvet – próbálta megértetni vele, hogy nem szabad lemenni, veszélyes.
– Ne tegye, az istenért – könyörgött és megpróbálta a karjánál fogva visszatartani – tele van a pince gázzal! Forr a bor! Nem ér annyit az egész!
A katona egy durva mozdulattal ellökte és elindult lefelé. 17 lépcső vezetett a földbe ásott pincébe, ami a szoba konyhás ház mellé épült, felette a magtárral. Még hallatszott ahogy az egyik hordó csapját kinyitotta és a kifolyó murci csobogása áttört a beálló csenden. Ha valaki akkor benézett volna a pinceablakon csak a megtántorodó és elhanyatló katonatest látványa borzolta volna az idegeit. A fiatalasszony kiszaladt az utcára és kiabált a tank körül lebzselő, cigarettázó katonáknak. Az egyikük elindult a ház felé, majd két másik is követte.
Valamit érthettek abból, amit hallottak, mert csak az ablakon néztek be és nem indultak el a lépcsőn lefelé. Időközben az anyós is – nevezzük mamának – kijött a házból. A katonák kiáltozni kezdtek egymás között, majd odalökdösték mindkét nőt a falhoz.
– Gyilkosok – értette meg a fiatalasszony a kiabálást – végezzük ki őket – hangzott egy másik szájból.
– Nem kellene megmentenünk Szergejt – kérdezte egy harmadik – hátha csak megsérült?
Mama, ahogy a falhoz lökték elesett. Megpróbált ugyan felkelni, de valamelyik csizma mindig „odaért” és újra a földre kényszerítette. Egy katona ott maradt rájuk vigyázni, a többiek kutatni kezdtek a „gyilkos fegyver” után, de hiába tették tűvé a házat semmit nem találtak. Amikor visszajöttek a legnagyobb hangú csőre rántotta a géppisztolyt és egy rövid sorozatot engedett a mama fölé a falba. A vakolat nagy darabokban fröcskölt széjjel. Valamit ordított is, de a fiatal nő ezt a nyelvjárást nem értette. Újabb ordítás és újabb rövid sorozat, de most már közelebb. Szinte tapintható volt a feszültség. A pincében haldokló, vagy talán nem is élő katonával már senki nem törődött. Itt már csak a bosszú volt a cél, a meghatározó.
Az egyik katona elhúzta a kezét a torka előtt jelezve, hogy mi következik.
Az utolsó pillanatban egy tiszt lépett az udvarra. Magas, bajuszos, középkorú férfi. Ahogy közeledett a foglyok felé a katonák utat engedtek.
– Mi történik itt, ki adott erre parancsot – kérdezte, miközben nagyot szívott a cigarettájába. De csak halk morgás volt a válasz, mire ordítva ismételte meg a kérdést a bosszúra szomjasak felé fordulva.
– Megölték az egyik társunkat, a pincében fekszik a hordók előtt – jött a válasz – ezért akartuk kivégezni őket!
– Fegyverrel, vagy csak úgy puszta kézzel végzett ez a két gyenge nő egy katonával? kérdezte gúnyosan a tiszt – Fegyvert találtak?
– Nem! Nincs a házban semmilyen fegyver…csak a társunk ott lenn a pincében…valamit ugyan karattyolt ez a fiatal, de zagyva az egész…gázról beszélt, ami halálos lehet, de szerintünk vagy ők tehették, vagy van társuk is. Ha van, akkor valahova elbújt. Ezért lőttem az öregasszony feje fölé, hátha elmondja…
– Jöjjön ide kérem – szólalt meg a tiszt tört magyarsággal és intett a fiatalabb nőnek, hogy jöjjön közelebb, majd így folytatta – de csakis az igazat akarom hallani! Maguk tették?
– Kérem, mi nem tettünk semmit! Könyörögtem a katonának, hogy ne menjen le a két kannával, mert forr a bor és a pince tele van gázzal, mustgázzal… ellökött és lement… gyertyát sem gyújtott csak a bor érdekelte…de még nincs bor… még most forr. Nem tettünk mi semmi rosszat…kérem, ne bántsanak – hadarta a kérdezett szinte egy szuszra.
– Hozzanak gázálarcot és úgy hozzák ki a katonát – adta ki a tiszt az utasítást – ha él, azt megkeserüli, hogy a tilalom ellenére fosztogatni akart, ha meg nem él, temessék el… biztos van itt temető… Ha forr a bor, még a gazda sem mehet a pincébe… Megértették? Na indulás… A katonák úgy néztek rá, mint akik nem értik, hogy miért is nem lehet egy jó kis kivégzést csinálni? Mi ütött ebbe a tisztbe, hogy védi ezeket, hiszen náci ez mind, mindegy, hogy felnőtt vagy gyerek, nő, avagy férfi… Ellenség, akit irtani kell. Nem mozdultak. Látszott a szemükben, hogy elégtételt akarnak venni a társukért. A tiszt most már ordítva ismételte meg a parancsot. Látva a mozdulatlanságot a legközelebbi katonához lépett és egy hatalmas pofont kevert le neki. A katona megtántorodott, de nem esett el. Csak a keze mozdult a fegyvere irányába. A tiszt ekkor a pisztolyához nyúlt, és a katonák elindultak a parancsot teljesíteni. Háború volt és a halál nem volt válogatós…
A felhozott katona már nem élt. A csapra vert hordóban egy csepp sem maradt a forrásban lévő borból. Beitta azt a pince homokja épp úgy, mint a háborúban elesettek vérét az anyaföld…
