Rettentően unatkoztam. Sőt, borzasztóan, vagy borjúizzasztóan. Meg még szörnyen is. Semmihez sem fűlött a fogam, őnagysága, a jókedvem rútul faképnél hagyott. Ráadásul magával hurcolta mindmáig kitartóan, sőt, kicsattanóan egészséges életkedvemet is. Így hát, meg vagyok lőve! Semmihez sincs kedvem, étvágyam sztrájkol, ami nagyon nagy baj, mert ha keveset eszem, megáll az eszem, kis híján teljesen, energiahiánnyal küszködő gondolataim a béka popója alá bújtak.
Rohangáltam szobámban, le, föl, aztán föl, le, majd megint le, föl, és így tovább. Ehhez sem volt semmi kedvem, de mit tehettem, valamit mégis csak csinálni kell. Íróasztalomat is körbefutottam néhányszor. Egyszer csak lesodortam az egyik képes újságot. Döbbenten álltam meg. Az a fránya lap kinyílt esés közben. Hát, ez ugyancsak furcsa! Hirdetések, vadul kiáltoztak azon a két oldalon. Az ellenségeim. Gyűlölöm a hirdetéseket!
Lehajoltam, hogy felvegyem és becsukjam azt az áruló képes magazint, még az is megfordult a fejemben, hogy büntetésből összetépem, hiszen átállt az ellenséghez, direkt kinyílt esés közben, ami önmagában is ritka dolog, de ráadásul épp a reklámokat tartalmazó két oldalt köpte a pofámba.
Miközben érte nyúltam óvatosan, mert az én derék derekam mostanában fáj, ami az orvosom szerint a korral jár, szemembe ötlött egy féloldalas kelletés, egy gyönyörű leányzó színes képével.
A reflex az reflex. Felegyenesedtem, és reflexből asztalra dobtam a lapot. A kíváncsiság ugyanakkor kíváncsiság, ami a véremben van, mint minden valamirevaló újságírónak. Nagy erővel kezdte furdalni az oldalamat. Jól ismerem magamat, elvégre régóta élünk együtt, én és jómagam. Tehát igen rövid ideig küszködtem a csacsi kíváncsiság ellen, de persze ő győzött, mint mindig, kénytelen voltam megadni magam.
Bár ne tettem volna! A hirdetés így szólt: „Jó humorú, intelligens, tanult, kedves, ügyes, toleráns férfi barátságát keresem, aki segítene megajándékozni gazdag édesapámat legalább egy (de több jobb lenne) unokával. A hozomány kétmilliárd forint, és minden unoka születésekor újabb egymilliárd”.
Nos, az unalmam úgy elillant, mint ahogy politikusok szoktak, ha valaki számonkéri rajtuk az ígéreteiket. És siserehadként csaptak le rám a gondolatok. Meg a vágyak és durva kétségek, az érvek pro és kontra. Jaj, csak össze ne roppanjak!
Mert mi van, ha nem is olyan szép, mint a kép alapján gondolom. Vagy ha még annál is szebb, ám csapnivalóan rossz az alaptermészete. Az is előfordulhat, hogy cseppet sem tetszem neki. De van egy ezeknél sokkal súlyosabb dolog is. Ott ül a sötét sarokban a kegyetlen, sanda gyanú, hátha ez az egész csupán csak kamu. Akkor aztán jót röhögnek rajtam.
2024 július, harmadik díj
