Tompa Andrea író Budapesten él, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karán tanít. Az első, A hóhér háza című regénye először 2010-ben, az ötödik, eddigi legsikeresebb nagyregénye a Sokszor nem halunk meg, 2023-ban jelent meg a Jelenkor Kiadónál. Tompa Andreával a Népszigeten beszélgettünk az életről, legutóbbi regényéről és a valóságról, mely körülvesz bennünket.
Hogyan kezdődött? Mit olvasott gyerekként, és mi volt először nagy hatással Önre? Hogyan lett színikritikus és író?
Az olvasást viszonylag későn kezdtem. 13 éves koromig nem olvastam szinte semmit, de nagyon szerettem hallgatni nagyanyámat, aki az életéről mesélt. Majd bekövetkezett a kamaszkori nagy fordulat apám halálával és egy magyartanárral való összetalálkozással, amikor szinte egyszerre fedeztem fel az írást és az olvasást. Egyből felnőtt irodalommal kezdtem, így nekem a szokásos fejlődéstörténet, ahogy halad az ember az ifjúsági irodalmon át, teljesen kimaradt. Az áttörésnek, hogy az írás és az olvasás úgymond kéz a kézben betört az életembe, az lett a következménye, hogy valahogy egyiket sem engedtem el soha többé. Kamaszkoromban kezdtem publikálni, 15-16 évesen már jelentek meg szövegeim. Először azt olvastam, ami szemmagasságban volt a polcon. Szerencsére otthon semmilyen restrikció nem volt ez ügyben, amit levettem és bírtam, azt olvastam. Így került sor 15 évesen a Csendes Donra és Alekszej Tolsztoj Golgotájára, például. Azután 16 évesen elkezdtem szisztematikusan, terület szerint olvasni. Minden nyáron valamilyen kultúrát akartam megismerni. Volt dél-amerikai nyár meg orosz nyár, később persze japán is. Fontos, hogy románul egy csomó minden korábban jelent meg a világirodalom kortársai közül, mint magyarul, és mivel nagyon jól tudtam a nyelvet, románul is olvastam világirodalmat. Az irodalom rendkívül fontos volt, a színház pedig akkor kezdett az életemben professzionálisan szerepet játszani, amikor az egyetem elvégzése után nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal és az irodalommal, amiből diplomát szereztem. Elém tévedt egy színházkritikusi felhívás egy műhelyről, ahová lehetett jelentkezni és szövegeket leadni. Noha továbbra is írtam, sokáig nem publikáltam. Máig fontosabb nekem az írás, mint a megjelenés. Az olvasás pedig nagy hatással van az egész életemre, amit olvasok, folyamatosan formál engem.
Olvastam valahol, hogy a kritikai gondolkodás az ember legnagyobb értéke. Kritikusként mit gondol erről?
Annak kifejezése, hogy mi a jó, mit jó vagy mit nem jó csinálni, az kritika, és nem csak az ember sajátja. Az állatok is kritizálják egymást bizonyos módon. A szülők tanítják az utódaikat, utakat nyitnak meg és zárnak be.
Nagy kedvenc szerzőm, Bertolt Brecht mondja azt, hogy a kritikai gondolkodás az ember legfőbb értéke. Nyilvánvaló, hogy Brecht egy nagyon prominens balos művész értelmiségi. Ezt a mondatot 1938-ban írja le, amikor azt elemzi, hogy Hitler milyen színész, hogyan játszik. Ő színészektől tanult beszélni, pózolni, gesztikulálni. A mai politikusok is tanulják ezeket, de Hitler ebből a szempontból is pionír volt. Brecht, akit szerencsére Hitler egyáltalán nem tudott magával ragadni, a kritikai távolságot gondolja nagyon fontosnak, hogy ellent tudjunk állni annak, hogy felüljünk a vonatra, amit vezető politikusok felkínálnak, hogy azután le se szálljunk többet róla.
Ha kikapcsoljuk magunkban a képességet, hogy mérlegeljünk dolgokat, hogy megfontoljuk, milyen értékeink vannak, közösek-e az értékeink a másik emberrel, hogy milyen világot akar építeni az az ember, egyáltalán mit igazol az ő eddigi tevékenysége, mit tett, hogyan cselekedett – mert szép szavakat bármikor le tudunk akasztani a szekrényből –, ha képtelenné válunk a szavakat és a tetteket együtt mérlegelni, egy olyan világ épüléséhez járulhatunk hozzá, amely világban nem szeretnénk lenni. Ezek azért is marginálisnak tűnő kérdések, mert az emberek többségének feje fölött nagyon sokáig mások döntöttek. A jelenben azonban, képesnek kell lennünk arra, hogy a döntésekről gondolkodjunk, hogy a döntéseket jóváhagyjuk, avagy sem.
A legutóbbi regénye, az eddigi legsikeresebb a Sokszor nem halunk meg, többrétegű írás, kritikusai mondják holokauszt regénynek, felnövés regénynek. Egyetért ezzel?
A regény kiindulópontja a holokauszt eseménye, amit azonban, abban a pillanatban nem lát át senki. Nem először veszem fel ezt a nézőpontot, hogy valaki ott van a történelem egy adott pillanatában, és nem tudja, hogy merre fog a történet továbbhaladni. Ahogy mi most itt ülünk, mi se tudjuk, merre tartanak bizonyos nagyon fontos események, amelyek a világban most történnek. Nincs rálátásunk a jövőre. Ez a helyzet. Jó vagy rossz, értékelni nincs értelme. Ha ismernénk a jövőt, nekifeszülnénk, hogy befolyásoljuk azt. Így nem tehetünk mást, mint, hogy keressük, miként lehet a világot jobbítani, már ha valakinek ez az értékrendje, és nem az, hogy harácsoljon még többet, pedig már mindene megvan.
Abszolút bizonytalanságban van az az ember, akiről szeretek gondolkodni és írni. Ez a történet 1944 áprilisában kezdődik, amikor sem a zsidóság sorsa nem ismert, sem ennek a konkrét gyermeknek, Matildnak (Matyinak) a története nem dőlt el, még nincs megírva. Bizonyos értelemben már meg akarták írni, amikor meg akarták őt semmisíteni, de valamilyen kivételes szerencse ellentart ennek a történetnek.
Érdekes módon, ahányszor nekiugrok egy ilyen nagy történetnek, mindig van a regénynek egy sarokköve, amihez időről időre vissza kell lépnem, mert ahogy mesélek, annyi ötletem támad, hogy teljesen el tudok sodródni attól, hogy miért is akartam ezt megírni. Gyakran emlékeztettem magam, hogy van egy kiindulópontom, és az a holokauszt, az erdélyi zsidóság, a deportált 170.000 ember története Észak-Erdélyből. Egy regényben legfeljebb 2-3 emberről lehet gondolkodni, nem feledkezve meg a regény tétjéről. Azután persze, hogy valaki elhordozza ezt a történetet, amit ő maga se ismer, egy felnövekvés történet is kirajzolódott, és életemben először megengedtem magamnak, hogy írjak a színházról, hiszen színésznő lett a hősnő.
Egy színésznek az élete során adnak ilyen-olyan szerepeket, és vannak, amelyek nagyon mélyen átjárják őt, csomó másik pedig nem hagy olyan mély lenyomatot. A regény számára az volt érdekes, ami összekapcsolható a nagy történettel, ahol a színház és ez az előtörténet valamit egymásról is tud mondani. A holokauszt természetesen egyedi esemény, mégis az ember történetében sok mindennel össze tud csengeni. Antigoné történetével, akinek el kell temetni a testvérét, de ez tilalmas. Oidipusz történetével, akinek a saját ismeretlen származása a tét. Valahogy meg kellett találni azt, hogy a holokauszt, eseményének egyediségén túl, hogyan írható vissza a nagy emberi történetbe.
Matyit élete elején súlyos trauma éri. Hogyan lesz képes ezt feldolgozni?
Kap egy mentőövet. Adottsága, hogy meg tud állni a színpadon, verset mond, és el tudja viselni, hogy közben nézik őt. Ez az adottság sok kisgyerekben megvan, másokból meg hiányzik. Önbizalom hiányos gyermekekben nyilván nincs meg. Egy dolgot mindenképpen kapott Matyi, hogy őt az örökbefogadó szülei nagyon szeretik, kibírják az összes hülyeséget, amit csinál, és eljön az a pillanat, amikortól teljesen a sajátjukká válik.
Ő nem úgy fogja feldolgozni a traumáját, ahogy ma elképzeljük, hogy valakinek van valami súlyos veszteség tapasztalata, és azzal elindul egy önismereti folyamaton egy pszichológus segítségével, hanem ő ösztönösen jön rá, hogy mi a jó neki. Az a jó, ha szerepekbe helyezi magát, és a szerepek jól állnak neki, és ő is jól áll bele a szerepekbe. Közben nem nagyon van tisztában azzal, hogy ő kicsoda, honnan jön. Senki vagyok, mondja, de valószínűleg gyakran van ilyen érzésünk nekünk embereknek, ez egy általános tapasztalat. Matild egyszerűen rájön arra, hogy össze tud kapcsolódni a szerepekkel, és ezek a szerepek elkezdik őt építeni, és valamit elkezdenek odarakni, ahol ez a senki van, hogy hordozni tudja az életet.
A Haza című regénye Angliában is megjelent, angol nyelven. Milyen érzés volt angliai könyvbemutatókon részt venni?
Az előbb, amikor azt mondtam, hogy mindenkinek van olyan tapasztalata, hogy senki vagyok, pontosan erre a tapasztalatra gondoltam. Nyilván csodálatos dolog azt mondani, hogy van egy könyvem angolul (bár ez már a második), jártam Angliában, volt három könyvbemutatóm, ráadásul az egyik Oxfordban, mégis az az érzésem, hogy ebben az angolszász világban, ahol sok millió ember, az anyanyelvén, hihetetlen mennyiségű kortárs irodalommal találkozik, az, hogy megjelenik egy magyar író könyve, olyan, mintha vizet hordanánk az óceánba.
Az csodálatos élmény volt, hogy meg tudtam fogalmazni a gondolataimat idegen nyelven, hogy mély beszélgetések is létre tudtak jönni. Ez a regényem az, ami legkevésbé lokális, sokkal jobban olvasható a világ bármely pontján, hiszen a migráció, emigráció globális tapasztalat.
Húszéves koráig Kolozsváron élt, azután települt át Magyarországra, de most is tanít a Kolozsvári egyetemen. Hogy érzi magát európaiként, lát-e hasonlóságot az akkori romániai, és a mára kialakult magyarországi valóságunk között?
Néha az az érzésem, hogy folyamatosan úton vagyok a két világ között, sőt néha menekülök onnan ide, innen meg oda.
A 70-es 80-as években nőttem fel a Ceaușescu érában. Érezni hasonlóságokat és különbözőségeket a mai magyarországi helyzettel. A cenzúra, az uralt közmédia tekintetében, a propaganda jelenlétében nagyon hasonló, más kérdés, hogy azt, amit akkor ott írtak az újságok, senki nem hitte el, a Ceaușescu házaspár egyértelműen gyűlölt személyiség volt, globálisan, a 22 milliós országban.
Magyarország nagyon más, 2010-ben demokratikus eszközökkel jut hatalomra ez a mostani hatalom, más kérdés, hogy utána a választási rendszert elkezdi maga alá gyűrni, olyan értelemben, hogy egyedül ez a párt lehessen megválasztható. A helyzetek között nagyon finom különbségtételeket lehet érzékelni folyamatosan. Romániában nem lehetett semmiféle demokráciamorzsákról sem beszélni. Itt, noha ez egy nagyon erősen korrodálódott demokrácia, mégis vannak szigetei, vannak szabadságjogok.
De az állam elkezdett mindent befoglalni – a kulturális-, a szociális-, az egészségügyi ellátási- és az oktatási rendszert –, ellenőrzés alá vonni vagy megszüntetni.
A független színházi szcénát nem tudta ellenőrzés alá kényszeríteni, szemben a filmmel, de tudott arra hatni, hogy teljesen szétessen, akár meg is szűnjön.
Az, hogy folyamatosan kijelölnek bántható csoportokat, akik kicsit mindig mások, akik ellen gyűlöletet kell szítani, talán egy új minősége a világban a gyűlöletnek és az embertelenségnek, amit nem ismertem a diktatúrában. A diktatúra önmagában embertelen, fel se tűnik, mert minden polgárával szemben az.
Ennek a világnak az embertelensége viszont lassan mutatta meg magát, ahogy lemeztelenedett az arca, amivel szemben arra vagyok kényszerítve, hogy gondolkodjam, hogy hol vannak az én értékeim, és hogyan tegyek azokért az emberekért, akik éppen a gyűlölet kijelölt céltáblái, aki akár én magam is lehetnék, a nagyon általános módon, mint nő. Lehetnék művész-értelmiségiként is, de nem tekintem magam ilyen értelemben célcsoportnak. Ez nem magyar sajátosság, így működnek a világ létező vagy leendő autokráciái. Csak az erőszak, az erő számít, megfeledkezik arról a feladatáról, ami a bibliai feladata is, hogy a gyenge mellé kell, hogy álljon.
Vidámabb témára váltva: Szvoren Edina új novelláskötetében kortárs írók személyében ír. Az egyik írás Tompa Andrea novella, egy magányos fiatal lány története, aki idegenben, az édesanyját és önmagát keresi.
Amikor a kötetet bemutattam a Magvető Caféban, Edina úgy fogalmazott, hogy olyan szerzőket választott, akiknek nagyon felismerhető a kézjegye, a nyelve, a minősége. Már ott is elmondtam, hogy ez engem mély szomorúsággal tölt el, mert mindig azt akartam, hogy ne legyek felismerhető.
A magányos hős jól illik, nem is tudom, hogy a hőseimre vagy rám. Biztos vagyok benne, hogy Edina nem csak szövegekre néz rá, hanem emberi dimenzióból is merít, táplálkozik, talán nem is tudatosan. Érdekes, hogy ő pont akkor írta meg ezt a történetet, ami egy frissen áttelepült lány története, amikor én a Hazát írtam, ami egy emigrációs történet. Abban is fontos figura az egyetemre érkező, itt tanuló karakter. Edina arra próbál ráérezni, hogy mi az, amit egy író megírhatna, és nem azt variálja, amit már megírt. Nagyon innovatív, bátor vállalkozás, és remekül sikerült, mert tíz író sértődhetne meg, de nem fog.
Belekezdett már egy új regénybe? Miről ír legközelebb?
Továbbra is az érdekel, hogy a hatalom és az ember hogyan derbizik egymással.
Az különösen érdekes számomra, hogy a hatalom hogyan próbálja az emberi testet felügyelni, és milyen módon szól bele a fizikai, testi, szexuális működésünkbe, és hogyan lehet megtalálni azokat a hangokat, ahogy az ember ennek mégis ellen tud tartani. Soha nem tudok csak abból a nézőpontból írni, hogy az embert hogyan győzi le az idő, mindig érdekel, az ember hogyan tud erőt meríteni, hogy ellenálljon.
Szöveg: Fridrich Piroska
Fotók: Csanádi Gábor
