Íróként, zenészként és festőként Máriás Béla, avagy ismertebb nevén drMáriás büszkén vállalt politikai outsider, aki a mindenkori rendszer ellenzékeként állít görbe tükröt a hatalmi elitnek, és teszi mindezt kérlelhetetlen éleslátással, valamint sajátságos humorral. Hála neki, még ha nem is vagyunk képesek kikecmeregni a kelet-európaiságunk gödréből, legalább tudunk nevetni. Rajtuk, magunkon… az pedig, hogy ezt meddig lehet, és hogy ki nevet a végén, még a jövő zenéje.
Mit gondol a saját szerepéről? Alapvetően narrálja, vagy írja a közös kánont? Meztelen a király, vagy le kell mezteleníteni?
Egy olyan világban élünk, ahol a bolhából egy perc alatt lehet elefántot csinálni. Rengeteg médium és médiaeszköz van, áltartalmat közölni és elterjeszteni, vagy emberek fontosságát fölnagyítani könnyebb, mint valaha. Én ennek épp a fordítottját csinálom, vagyis megpróbálom egy kicsit lecsökkenteni ezeket a túl vad érzelmeket, amelyeket a politika korbácsol, és egy az emberi, az egyéni, a kívülálló szempontjából nézni a dolgokat. Úgy gondolom, hogy így tárgyilagosabb és egy elfogadhatóbb képet tudunk kialakítani arról a világról, amelyben élünk. Tehát egyszerre mondhatjuk, hogy meztelen a király, és azt is, hogy le kell vetkőztetnünk őt, mert lehet, hogy le akar feküdni aludni.
Megmaradva ennél a párhuzamnál: nem az a fő problémánk, hogy egyre több embernek imponál a nudizmus?
Igen, valamikor Esterházy Péter arisztokratikus eleganciával kezelte a pornográfiát, még akkor is, ha néha szókimondó volt. Ezzel szemben a mai mindennapi életben, és különösen a politikában nagyon sok a vulgaritás. Viszont a művészet nem teheti meg, hogy ne próbáljon meg bizonyos értelemben hangos lenni. Úgy szólal meg, hogy az ő hangját is meghallják: ha mindenki meztelen, akkor legyen meztelenség! Ez a divat? Akkor ezzel élni kell, tehát követjük a lehetőségeket és lépést tartunk a folyamatokkal.
Meddig lehet az abszurd és a groteszk határait feszegetve kritikát megfogalmazni egy olyan közéleti miliőben, melyet egyre inkább az abszurditás és a groteszk határoz meg? Mikor jön el az a pont, amikor a karikírozás már egyszerűen nem üti át az ingerküszöböt?
Jó kérdés, hogy az ember versenyezzen-e a valóságnak az ellentmondásos voltával, abszurditásával, groteszkségével, látszólagos értelmetlenségével. Úgy gondolom, hogy ezek a dolgok az életünk szerves részei. Kultúránknak akár száz évre visszamenőleg egyfajta velejárója, tehát a mi gondolkodásmódunkban, a beszédstílusunkban is van már eleve egy párhuzamosság, vagy rejtett nyelvezet, amikor nem mindent mondunk ki, amit gondolunk, hanem összefüggésekre utalunk. Így lehetséges, hogy groteszkként tudtunk megélni egy előző rendszert, meg az azelőtti kort is, és megpróbálunk nevetve vagy rácsodálkozva, humoros, de kritikus szempontból tekinteni rájuk, egyszerűen azért, hogy fel tudjuk dolgozni őket. Ugyanúgy a mai világunkat, amely azért nagyon fölkorbácsolt indulatokkal, előítéletekkel és gyűlölettel teli, azt is meg kell próbálni valahogy megközelítenünk, meglátva a szerethető báját, még akkor is, ha nagyon kemény.
A korábban említett outsider, megfigyelő és kritikus mentalitás mindenkivel szembehelyezi önt. Ez azt is jelenti, hogy politikai értelemben középre csúszik?
Ha az ember megpróbál semleges vagy objektív vagy kívülálló lenni, és nem szavazóként néz a világra, hanem mondjuk egyfajta történészként, szociológusként, vagy egyszerűen csak naiv szemlélőként, akkor mindkét oldalban megláthat valamilyen ellentmondásosságot. Az a normális, ha ezeket a maga módján egy bizonyos kritikai éllel értelmezi, így viszont nyilván mindkét oldal részéről bizalmatlanságot és gyanakvást kap. Egy olyan paranoid világban élünk, ahol mindenki mindenkitől fél, és csak a feltétlen hűségű barátokban mer ideig-óráig bízni. Én sohasem a politikai véleményemet próbálom megjeleníteni, hanem a történelmi pillanat adta szerepben igyekszem ábrázolni ezeket a figurákat, de ugye ez is egyfajta kiszámíthatatlanságot hordoz magában, úgyhogy a különböző politikai oldalak nem nagyon tudják, hogy hova tegyenek engem.
Sokat töprengek azon, hogy egy rezsim szánalmas és kisstílű mivoltának karikírozása, valamint az, hogy akár kínunkban, de nevetünk rajta, kihúzza a rendszer méregfogát, vagy pont, hogy „kis habókos diktatúrává” bagatellizál egy rendszerszintű problémát. Ön mit gondol erről?
Van a politika és van a művészet. Én a művészet eszközével élek és beszélek a politikáról. Elemelem a hétköznapok agitatív és manipulatív oldaláról ezeket a történéseket, és a saját értelmezésemben egy művészeti, történelmi, poétikus helyzetben mutatom meg. Nem hiszem, hogy ez bagatellizálás, mert ezekben a történetekben elég erős kritikai szemlélet jelenik meg. Kétlem, hogy ezáltal válnak legitimmé azok a dolgok, amiket egyébként is állít vagy tesz a politika, szerintem ez egy fontos párhuzamos kommunikációs eszköz, amelyben a művész, a kívülálló elmondja a véleményét, felerősítve ezzel a többi hozzá hasonló civil, el nem kötelezett, kritikus embernek a gondolatait és érzéseit.
Valamelyik interjújában említette a szelep funkciót, hogy végső soron szelepként is funkcionál. A nyilvánvaló különbségek ellenére nem lehet nem meglátni a párhuzamot ön és Hofi Géza között.
Nézze, ha úgy értelmezzük Hofit, hogy egyfajta szelep volt, melyen keresztül a már-már robbanó fazékból távozott valamennyi gőz, hogy az ne robbanjon fel… ez igaz. Másrészt viszont Hofi olyan kőkemény kritikát, olyan plasztikus, erőteljes, szókimondó véleményt tudott megformálni, ami az átlagembert sokszor megdöbbentette: hogy mer egyáltalán ilyet tenni? Úgyhogy szerintem mind a kettő jelen van. Egyrészt azáltal, hogy nevetség tárgyává tesszük ezeket a dolgokat, valamivel elfogadhatóbbá is tesszük őket, másrészt viszont az, hogy kimondjuk, amit ki kell, önmagában véve azért nagyon nagy bátorság. A hivatalos narratíva ellenpontját állítjuk egy olyan világban, amikor nem minden véleménynek van platformja. Mivel a médianyelvek sokszor elbeszélnek egymás mellett, fontos, hogy legyenek olyan példák, amelyek egy harmadik fajta gondolkodást képviselnek. Olyat, mely minden irányba kritikus próbál lenni, értékteremtésre törekszik, és szerethetőnek próbálja beállítani azt a világot, amely tele van szélsőséges érzelmekkel, indulatokkal és fájdalmas történelmi beidegződésekkel.
Félreértés ne essék, számomra a „szelep szerep” nem szükségszerűen pejoratív. Tehát ha jól értem, ez tudatos cél az ön részéről? Kicsit levezetni ezeket az energiákat, hogy ne történjen meg a visszafordíthatatlan?
Benne van ez is, igen. Egyrészt azért, mert én már megéltem egy olyan helyzetet, amikor el kellett menekülnöm egy háborús helyzetből. A radikalizáció és a háború bármikor megtörténhet. Úgyhogy tulajdonképpen ezt a tevékenységet részben saját magam megnyugtatására is végzem: miközben gúnyt űzök egyes helyzetekből, ezáltal nekem is feldolgozhatóbbak lesznek. És miközben együtt nevetünk (lehet, hogy olykor egy kicsit keserűen), össze tudunk kacsintani, és azt tudjuk mondani, hogy igen, ez máshogyan van, mint amit a hivatalos orgánumok állítanak. Fontos nekünk ez a párhuzamos gondolkodás.
Rendre karikírozza a hatalomnak a saját keresztényi jellegéről alkotott értékhazugságait. Ön szerint mennyire sikerül a hatalmi narratíva és a napi működés közti ellentmondásokra rávilágítania a képeivel? Érti ezt a közönség vagy csak szórakozik?
Nem tudom, mennyire üti át és mennyire változtatja meg az emberek véleményét, de a reakciók alapján nem kevéssé. Én bizonyos értelemben a vallás ideológiai célokra való felhasználása ellen harcolok, mert az absztrakt igazság egyértelműségébe vetett hitem nem teljes. Nyilván különböző vallási írások léteznek, de szerintem ezeket is emberi írásokként kell értelmezni. Úgy gondolom, hogy Jézushoz bárkinek lehet saját viszonya. Nem akarom senkinek a hitét megváltoztatni, ugyanakkor a túl nagy intenzitású vallásosság is vezethet szűklátókörűséggé, értetlenséggé és abszurditássá. Az Ungár Péteres kép kapcsán is az volt a nagyon félreértelmezett kritika, hogy itt meg van sértve a keresztények érzékenysége.
Ettől függetlenül, a keresztény embernek is el kell fogadnia, hogy mindenről lehet beszélni, a kereszténységről is, máshogyan, mint ahogy esetleg az ő dogmatikus egyházában tanulta. Tehát Jézus, Szűz Mária igenis történelmi szereplők, úgy lehet őket értelmezni, ahogy akarjuk: ha betiltjuk a játékosságot, ha az értelmezési tartományt szűkítjük, akkor azzal szellemi téren a lehető legnagyobb rombolást visszük végbe.
Olyan nagy baj, ha valakinek megsértik az érzékenységét?
Mindenképpen az újraértelmezés szükségességéről van itt szó, ami alapvetően egy teljesen természetes dolog. Nyilván vannak bigott emberek, akik úgy gondolják, hogy más az ajkára se veheti azokat a témákat és absztrakt igazságokat, melyeket ők követnek. Szerintem igenis jogunk van beszélni és kell is beszélnünk róluk. Ezek olyan metaforák, szimbólumok és szereplők, amelyek már régen beépültek hétköznapi életünk szövedékébe, úgyhogy mindenki értelmezheti őket a maga módján.
Mit jelent önnek az elefántcsonttorony? Elidegenedést? Öncélúságot? Egyfajta értelmiségi autofellációt?
Az elefántcsonttorony egy nagyon jónak tűnő dolog. Régen a jól szituált, gazdag polgári, vagy arisztokrata családokból származó művészek azt gondolták, hogy elvonulhatnak egy olyan szellemi térbe, ahol nekik nem kell a külvilággal kommunikálniuk, és tudomást sem kell venniük róla. Én is foglalkoztam olyan művészettel, amelyik mondjuk úgy, hogy mitologikusabb, elvontabb és költőibb. Egy ponton azt láttam, hogy ha az ember nem foglalkozik a világgal, amelyben él, akkor sokkal kisebb lesz a közvetlen kommunikációs tere, a jelentősége és értelmezhetősége a művészetének. Pedig a művészet nagyon jó eszköz a kommunikációra. Úgyhogy már hosszú évek óta élek azzal, hogy a képeimmel ki tudok váltani reakciókat az emberekből, hogy beszédre, véleménynyilvánításra, vitára sarkallok, és ez számomra igen izgalmas dolog. Több interakció által maga a művészet is érdekesebb, az emberekhez közvetlenebbül szóló lesz. Ezt nagyon lényegesnek tartom.
A MÚOSZ-ban tartott eseményen is szó volt róla, hogy művészetében eredetileg a líraibb, metaforikus működés dominált, és az évek során alakult át egyfajta harsány, „közösségi művészetté”, mely ironikus, reflexív, provokatív és politikai. Most értékítélet nélkül kérdezem: nem gondolja, hogy ez végső soron mégiscsak a művészet „korrupciója”? Hisz bizonyos szempontból leszállítja az alkotást a profánba ahelyett, hogy az embert emelné fel az éterihez.
Szerintem egyáltalán nem. A magas művészet is lehet népszerű és a nép- vagy tömegművészet is lehet unalmas és rossz. Az úgynevezett magas vagy intellektuális művészetnek egy jó része nem releváns, nem kommunikál az emberekkel, és feledésre van ítélve. Számos olyan alkotó és alkotás van, amely most sem érdekes, és feltehetően 500 év múlva sem lesz az. Magát nagyon fontosnak és intellektualistának tartja, de igazából egy nem létező közönséggel kommunikál nem releváns kérdésekről. Gondoljunk a nézhetetlen filmekre, olvashatatlan könyvekre, hallgathatatlan zeneművekre.
Én tudatosan választottam azt az utat, hogy érthető próbálok lenni, egyszerűen azért, mert szeretnék kommunikálni, ez az érdekem és a szándékom. Ilyenfajta nyelvezetet alakítottam ki, mert ilyen a személyiségem. Nyilván rengeteg olyan művész van, akik zárkózottabban, de ugyanolyan értékes, vagy értékesebb dolgokat hoznak létre, viszont nem hinném, hogy pusztán amiatt, hogy valami közvetlenebb értéktelenebb volna. Vegyük például Andy Warholt, aki egy maximálisan közvetlen művészetet talált ki, és mégis az emberek százmillióit szólította meg, vagy Banksy-t, aki még csak festőművésznek sem mondható a szó klasszikus értelmében, viszont olyan lényeglátóan, pontosan és közvetlenül tud üzenni az alkotásaival, hogy az egész világ figyel a tevékenységére. Én ezt tartom nagy dolognak: úgy megszólítani az embereket, hogy az sokak számára legyen fontos.
Veszélyt vagy esélyt lát a generatív AI térnyerésében? Úgy általánosságban és az ön művészetére vonatkoztatva is kérdezem.
Az unokaöcsém elég jól tudja kezelni ezeket a programokat, és a múltkor egy drMáriás-festmény létrehozását kérte az AI-tól. Az volt a legérdekesebb a legenerált képekben, hogy sematikusak voltak. Lehet, hogy ezek a gépek előbb-utóbb „szellemesek” lesznek, de pillanatnyilag még csak a racionalitás terén tudnak olyat alkotni, amilyet az ember elvár tőlük. A humor, az intelligencia és az ihlet, ezek szellemi dolgok, amelyek az ember a saját karakterén, gondolatain, tapasztalatain átszűrve épülnek be a műalkotásba, és úgy látom, hogy erre még nem képes az AI. Képes lesz rá a későbbiekben? Nem tudom.
Mindenesetre én nem élek ezekkel a programokkal: egy analóg gondolkodású, ilyen értelemben konzervatív figura vagyok, aki kimondottan a festéket és a vásznat használja. Ehhez vagyok hozzászokva, és ezt épp elegendőnek tartom ahhoz, hogy nagyon-nagyon sok mindent ki lehessen fejezni. Az AI-t pedig bizonyos értelemben csalásnak, egyfajta szemfényvesztésnek látom, amelyik technikailag lehet bármilyen fejlett, akkor is csak a valóságnak egy gyengébb minőségű másolatát tudja létrehozni, Én megmaradnék az eredetinél.
Mit gondol, milyen távlati lehetőségei vannak a továbbfejlődésre a művészetében? Egyáltalán, van igénye ilyesmire? Mert ahogy végignézek az utóbbi években készült munkáin, úgy tűnik, hogy a stílusát és a kritikai hangvételét tekintve elég biztos talajon áll.
Rengeteg feldolgozásra váró téma van, kezdve a közvetlen napi vagy heti aktualitásoktól, és társadalmi kérdésektől a látszólag kevésbé fontos, vagy kevésbé slágeres területekig. Most például íróportrék sorozatával foglalkozom. Már régebben is megfestettem néhány írót, Adyt, Petőfit, Örkényt, Orwellt… úgyhogy jelenleg ezzel a sorozattal is haladok. Egy Bulgakov kép készült el nemrég, de nyilván vannak közélethez kapcsolódó festmények is. Hogy most meddig és hogyan? Szerintem ezek a dolgok maguktól, az ember érdeklődése mentén vezetnek új területekre és megoldásokra, úgyhogy szerintem a monotóniától még nem kell félnünk.
Szöveg: Takács Norman
Fotó: Máriás Csilla /
A háttérben Andy Vajna a mélyszegénység mielőbbi felszámolásáért fohászkodik Semjén Zsolt műtermében című képpel.
Fotó: Somay Márk/
Koncert az A38 Hajón
