A kutya már rég nem tudta, ki engedte el először a pórázát. Talán ő szökött meg. Vagy csak elfelejtették nyitva hagyni a kaput, hogy haza tudjon menni. Az ilyesmit idővel összemossa a sok eső, meg a sok utcakő.
Már nem is számolja, hogy hány napja járja az utcákat.
A város szagokból állt össze neki: kifőzdei gőz, tegnapi rántott hús, háromnapos pizza. Na meg aztán minden járókelő talpán ott a fél életük. Ebből ő mindent kiolvasott. Ha elvágyódott valamerre, akkor a kocsik kerekeit szagolgatta. Igazi szagújság volt. Nem Bors, nem Metropol, hanem a valódi hírek jutottak el hozzá. Máskor meg csak ment, és ment, ahogy a szél terelte, mert a szél következetesebb volt, mint az emberek. A kutyus kicsi volt, ápolatlan és bozontos, akinek reményből kevesebb jutott, mint a bűzölgő kukákból.
De a szeme… na az olyan volt, mint amikor egy gyerek még azt hiszi, holnap tényleg minden jobb lesz.
A híd alatt lakott, mert ott nem kértek tőle papírt, se oltási könyvet, se magyarázatot, miért nincs gazdája. Ott nem kérdezték, hova való, és nem riasztotta fel senki azzal, hogy: „Menj arrébb!” A hidak alatt esténként csak a víz csobogott hozzá. Itt mindenkinek joga van pihenni, még a kutyának is.
Nagy, barna szemének mélyén ül egy kérdés.
„Most akkor szeretsz… vagy csak mész tovább?”
Az efféle szemekre ritkán pillantanak vissza. Aki igen, az gyorsan el is kapja, nehogy belelásson valamit, amit nem akar.
Egyetlen játékát egy félig rágott fakockában találta meg. Valaki játszott vele, majd eldobta. Ő pedig megtalálta, és onnantól kezdve az volt a világa. A jel, hogy valamihez még tartozik.
Aznap este egy kislány megállt előtte. Nem félt, pedig a kutya csúf volt, és ápolatlan, mint egy leszakadt farzseb, vagy mint egy rossz kifogás.
– Te ki vagy? – kérdezte. A kutya nem válaszolt, csak ránézett és lassan elé ült.
A kislány megsimogatta a fejét. A kutya hirtelen nem is tudta eldönteni, mit kell tennie. Maradjon? Ugorjon? Sírjon? Vagy csak hagyja?
A kislány végül ennyit mondott:
– Gyere velem! Nálunk van hely. A mamám azt mondja, mindenki megérdemel egy meleg helyet. A kutyák is.
A torzonborz eb felállt. Nem tudta, hová megy, de azt igen, hogy nem akar az utcán maradni. Soha nem is akart. A fakockára aztán még egyszer rápillantott, … de nem ment vissza érte. És ők ketten elindultak. A fakocka ott maradt a híd alatt. Nem volt már rá szüksége. Most már tartozott valakihez.
A hajléktalan még sokáig szemmel követte a sorstársát, és talán kicsit örült is, hogy neki sikerült. Aztán felvette a szerencsehozó fakockát.
