Mindig is a meg-és átélt költészetet szerettem, amikor a költő megszenved minden sorért, amelyeket végig a könnyeivel öntöz. Hiszen a boldogságot mindig néma jószágnak gondoltam. Hogy a boldog költő hallgat. Ha halottja, gyásza van, akkor beszél a költő lelke, fájdalomból, gyászból pedig a Fedél Nélkül alkotóinak bőségesen kijutott. Írásaikat olvasva mindig megerősödik bennem, hogy ami kevésbe kerül, az többnyire nem is ér sokat, hogy ami hamar elkészül, az hamar el is vész. Hogy a vödrüket mindig a kút fenekéig engedik le. Hogy nekik verset írni igenis küldetés, szárnyalás és átlényegülés. Nem egy hátrányos helyzetbe született vagy került írót láttam és hallottam, akin szinte átizzott a szöveg; akin láttam, hogy belülről, és nagyon mélyen éli meg mindazt, amit leírt, vagy előadott. Nem csak magára öltve és próbálva, mint valami színpadi jelmezt. Akit sokan emberszámba sem vesznek, akit büntetnek, aki bűnhődik, akit poklaiból sokszor a szenvedés sem vált ki.
Sokan akkor írnak csak verset, mikor megérteni vélik magukat. Én pont az ellenkezőjét teszem, hiszen legtöbb írásom élveboncolás, önvizsgálat, újra és újra arra keresve a választ, hogy miért, hogyan és mivégre. Inkább magamat ajánlva fel a versnek, mintsem arra várva, hogy ő ajánlkozzon fel. Az írásnak van tanulható, elsajátítható, komoly szakmai része, de nemcsak ezekből áll. Ám ha nem tanulunk, soha nem jutunk el odáig, ahol a többlet, az a valami más kezdődik. Máig nem jöttem rá, pedig több mint húsz éve már, hogy először írásra adtam a fejem, hogy egy-egy vers mivel vált ki olyan érzelmi hatást, amely tovább erősíti a tartalom értelembeli hatását. Egyszer azt gondolom, hogy egy-egy versem majd lángba borítja a papírt, és megváltom vele a világot, másszor úgy érzem, meddő dolog az egész, mert ugyan ki olvassa, hallja és érti meg a dalom? Ugyan kit érdekel a hosszú és rögös út, onnantól, hogy versem megkezdem, odáig, hogy kiteszem a végső pontot? Hogy jobb lenne, ha csak magamnak dúdolgatnék…
Napi szinten írok verseket, prózát ritkábban. Nem megy sem erőből, sem igyekezetből, és sokszor szakmai tudásból sem. Kivárom, hogy jöjjön a szikra, ami beüzemeli a belső motort, hogy azzal nekihajthassak a világnak. Hogy a versemben meghallhassam a saját hangom, szívdobbanásom, ritmusom, a lelkem zenéjét. Hogy egy szuperkoncentrátumot, egy sűrű darabot adhassak át önmagamból.
Rádvirradva
A csodáimat még, oly kevesen látták,
hozzájuk közelebb, még csak nem is lépve;
hogy beleremegjenek, akár a nyárfák,
hogy beleszédüljenek, lobogva az égbe.
Hogy megtudják, fejemben mi jár és kóvályog,
hogy a végét, hányszor nem láttam a rossznak;
úgy tépve magam, akár lovak a hámot,
hallgatva csak, a szelek, hogy harangoznak.
Remélem, hogy minden versemmel közelebb kerülök a költői kérdéshez, hogy egyszer végre megszülethessen a legjobb versem, amit igazi diadalként élhetek meg. Ennek nem szabad könnyű győzelemnek lennie. Próbálom nem elveszíteni az örök figyelmet és a lankadatlan, ugrásra kész éberséget; azt a kimerítő és emésztő állapotot, melyet költészetnek hívunk. Próbálom nem elvéteni, eltéveszteni a lépést, betartva a szigorú versenyszabályokat, hogy egész fizikumommal éljem át azt a felszabadító örömöt, amit versírásnak nevezünk, áldozatul dobva magam az olvasók elé.
szerkesztette: Kelemen Máté
fotó: Móritz Gabriella
Móritz Mátyás: Hány nap még a világ? című verseskötete megvásárolható terjesztőinknél és szerkesztőségünkben.
