I-XV.
„…s a bomolt nők vad visítása lantmuzsikát elnyom;
ki se hallgat már a dalosra…”
(Ovidiusz – Átváltozások)
XII.
Végül megadtad a kis senkinek,
nekem, azt, ami szerinted kijár:
atomjaimra szedtél lelkileg!
Katedrádról öntötted rám sivár
szavaid, nem a tanító beszélt:
a sértett nő, egy kivénült tehén,
ki családját védve nyálaz, rinyál…
Düh, méreg lángol bennem és harag:
nem vagy, nem voltál, nem leszel ember!
Megérdemelted majd’ minden versem:
maradsz, ami vagy – egy szaros valag!
Őszidőmbe beköszöntött telem,
gyűlöletem végleg árván marad,
mondd, M., mihez kezdek vele?
