Akikben szűzi hittel hittem,
s volt bennük bízásom
sorra kihajóztak az óceános múltba.
Még egy ideig integet utánuk az ember,
ám legyőzi az időtenger,
s szobrot vés idegrendszere mélyén
egy cinikus „mea culpa”!
Ókori gigabirodalmak
roppannak össze egyetlen perc alatt,
mikor a hírnök a haláluk hírét hozza
hozzád hajlékod csendességében
felriasztva a zajt…
Állsz ott megdöbbenten, vagy összegörnyedsz.
Vétót emelnél a halálhír ellen….
De a vétódat lesöpri asztalodról
a Halál.
Rád néz és csak annyit mond:
„Örülj, hogy nem te jöttél a sorba még!
Így hagytam időt, hogy felnézz a keresztre,
ami Krisztusos!”
Te próbálnál is örülni,
de nem örülhetsz!
Hiszen minden, egy vérből való veszteség,
magát a vért issza ki fenékig
az élniakarás nevében!