- fejezet
Falak között nőttem fel. Nemcsak kőből rakott, hideg falak között, hanem szavakból, nézésekből, szabályokból, csendekből. Olykor a meg nem értés falai zártak körül. Egy olyan világba érkeztem, ahol a látás hiánya nemcsak a szem kérdése volt, hanem az is, hogy mások hogyan „láttak” engem – vagy inkább hogyan nem.
De nem volt mindig sötét. Voltak fények is. Egy-egy érintés, egy ölelés, egy dallam – ezek világítottak, mint apró mécsesek a zárt ajtók mögött. A hangok, szagok, ízek emlékekké álltak össze bennem, mintha valami másféle látásom lenne. Belső látás. Ez az én történetem. Egy kislányé, aki kicsit másképp érzékelte a világot, de talán épp ezért sok mindent jobban megérzett.
- augusztus 2-án születtem, egy forró nyári napon. A kórházban aggodalommal teltek a percek. Anyut azonnal császározni kellett. Elaltatták, nem tudott semmiről. A köldökzsinór a nyakamra tekeredett, szorosan, mint egy sötét kígyó, ami azt súgta: „csendben maradsz”. A szívem elhallgatott. A műtőasztalon derült ki minden, ott, ahol már nem járt elég oxigén.
De amikor kiszabadítottak, felsírtam. Először halkan, aztán egyre erősebben. A szívem újra vert. Ez volt az első győzelmem – az első fal, amit le kellett bontanom, mielőtt bárki láthatott volna.
Anyu, mire magához tért, már megszült engem. Később mesélte: a hasát szinte kettéfeszítette a méretem, én pedig csak nőttem odabent, makacsul, erősen, mintha már akkor tudtam volna, hogy az életért harcolni kell majd.
Egy furcsa, csendes világba érkeztem, ahol még senki sem sejtette, hogy nem fogom látni azt, amit mások. Hogy nem a szemem vezet majd, hanem a tenyerem, a fülem, a bőröm. A szeretet. És néha a félelem is.
Anyu huszonkét éves volt. Fiatal, de erős. A nővérem – pontosabban féltestvérem – már ott volt előttem. Ő látott, én nem. Ez lett a legnagyobb különbség köztünk, bár akkor még nem sejtettük, mennyire más lesz így a világ.
A rendszerváltás után jártunk. Papíron új korszak kezdődött, de a falvakban, a családi házakban még a régi szagok, hangok és szokások maradtak. Szólt a Calypso Rádió, recsegve. A sparhelt melegítette a vizet, sok helyen még kútból húzták. Trabantok, Ladák, Wartburgok poroltak az utcákon, a boltok polcain alig volt választék, és ha valami új érkezett – banán vagy Nesquik –, abból ünnep lett.
Telefonunk nem volt. A hírek szájról szájra jártak, a tévében bemondónők olvasták fel a programot. A nap ritmusát a harangszó, a rádió, a vacsorára főtt krumpli adta. A gyerekek szabadon mászkáltak az utcán, míg sötétedéskor ki nem szóltak a felnőttek: „Gyere be, már vacsora van!”
Ez volt az a világ, amelybe beleszülettem. Vak kislányként, aki mégsem akart a sötétségben maradni. Tapogatózva, félve, de elszántan indultam el – egy olyan világ felé, amely vagy elfogadott, vagy csak megtanult elviselni.
És hogy hová vezetett az út?
Oda, ahol falak között kellett megtanulnom, hogyan lehet túlélni, megérteni – és szeretni.
