A 3-as metró aluljárója délután öt órakor nem emberi tartózkodásra való hely. Ez a Betondzsungel gyomra. Izzadtságszag, olcsó parfüm és a sínekről felszálló fémpor íze keveredik a levegőben. Az emberek nem járnak, hanem hömpölyögnek, mint egy megvadult csorda, könyökölnek, lökdösődnek, telefonba ordítanak.
Pali a falhoz lapulva állt, kezében a fehér bottal. Számára ez a dzsungel nem látható, de annál hangosabb és félelmetesebb. – Menj már arrébb, te szerencsétlen! – lökte oldalba egy siető aktatáskás. Pali csak bólintott, és szorosabbra húzta magán a kopott kabátot. Megszokta. Ő itt csak egy akadály a betonon. Egy fekvőrendőr a rohanó világban.
Aztán hirtelen megtörtént. Egy éles csattanás, majd a sikító fékek hangja, és végül: a csend. Aztán a sötétség. Az áram elment. A vészvilágítás nem kapcsolt be. A betondzsungel egyetlen pillanat alatt elvesztette a szemét. A néma döbbenetet sikolyok törték meg. A sötétben a „csorda” pánikba esett. Az emberek, akik az imént még magabiztosan gázoltak át mindenen, most vakon kapálóztak. Ütköztek, kiabáltak, sírtak. A betonfalak, amik eddig az irányt adták, most börtönné váltak.
Pali azonban nem érzett félelmet. Neki a sötétség nem ellenség volt, hanem otthon. És akkor meghallotta. Nem füllel, hanem valahol legbelül. Egy finom, ritmusos dobogást. Mintha paták kopognának a kövön, de nem a menekülés, hanem a vezetés ritmusára. A Csodaszarvas. Nem látta, hiszen hogyan is láthatta volna? De érezte a jelenlétét. Érezte a huzatot, amit az agancsai kavartak a sűrű, fülledt levegőben. A huzat a kijárat felől jött. A tisztaság felől.
Pali felegyenesedett. A görnyedt koldus tartása eltűnt. A fehér botja koppant a kövön. Kopp. Kopp. Kopp. A hang éles volt és tiszta a pánikzajban. – Hé! – kiáltotta el magát. A hangja meglepően erős volt. – Én látom az utat! – A kiabálás elcsendesedett. – Kövessék a hangot! – mondta Pali, és elindult.
A botja volt az agancs, ami letapogatta a teret. Ő lépett elöl, a „szerencsétlen”, a „vak koldus”, mögötte pedig a városi ragadozók, a menedzserek, a diákok, a divatos hölgyek, most mind engedelmesen, egymásba kapaszkodva követték. Pali vezette őket. A Csodaszarvas nyomában járt, a láthatatlan ösvényen, fel a mozgólépcsőn, ami most csak egy meredek hegyoldal volt, át a forgókapukon, amik most csak bokrok voltak az erdőben. Érezte a kinti levegő illatát. Az eső szagát.
Ahogy kiértek a felszínre, az utcai lámpák fénye megcsillant az arcokon. Az emberek hunyorogtak, hálálkodtak, egymást ölelgették. – Ki volt az? Ki vezetett ki minket? – kérdezgették. De Pali már nem volt ott a középpontban. Visszahúzódott a metrókijárat melletti kiszögellésbe, a megszokott helyére. Hallotta a hálálkodást, de nem ment oda a dicséretért. A kezében szorongatta a botot. A szíve még mindig a Csodaszarvas ritmusára dobogott. – Kivezettem őket – gondolta csendesen. – De én még nem értem ki. Megérintette a mellkasát. – A felszínre érni kevés. A fénybe kell érni. És amíg a lelkemben sötét van, addig hiába süt a nap.
Aznap este, a betonon ülve, Pali már nem a sötétséget hallgatta, hanem azt a belső dobogást kereste újra. Tudta: a Csodaszarvas nem tűnt el. Csak most már nem kifelé vezeti, hanem befelé, egyre feljebb, a valódi tisztás felé, ahol a lélek végre megpihenhet.
