Elindultam magam keresve,
Apám-Anyám rég engedett.
Már kisfiúként vágytam az útra,
hívtak folyók, nagy tengerek.
Vándorolva nem vettem észre
a sok csodát magam mögött.
Húsom igézte az élet méze,
és táncra hívtam az ördögöt.
Már hitte volna, mit annyiszor,
hogy végre végre megkapott,
ám maradt tán hely
Anyám keresztjén, hol egyszer még
álmodhatok.
És
sírtam csendben, templomok mélyén,
mit Isten egykor megáldatott,
hívtak imára álmok hiába,
megkopott, hazug padok.
Mentem tovább a megkezdett úton
a sok barát mind elfogyott,
ám maradt tán hely
Anyám keresztjén, hol egyszer még
álmodhatok.
Kerestem embert, égen s a földön
lelkek mélyén, szemek mögött,
néha találtam fényt a szélben,
szívek helyén földrögöt.
Gyerünk tovább még semmi veszve,
ha az ember mind megfogyott,
ám maradt tán hely
Anyám keresztjén, hol egyszer még
álmodhatok.
Végre vége, utam végén,
merre még senki nem járhatott,
találtam Embert korhadt kereszten,
hol magamért sírhatok.
- szeptember, második díj
