Arcod, akár a hajnali tenger:
mélység, titok és távlat.
Nyúltagyig sugárzó sebekkel
mondok eperlevélnyi imákat.
Mikor a barbakánt nyílzápor verte –
nem álltam ott a bástyán.
Árnyékvető, foszforos este
eged alatt nem talált rám.
Némaságodban megmerítkezve,
útszélre vetett kő vagyok.
Mit mondasz majd, ha nézek szemedbe?
Hogy tettek nélkül a hit halott?
Ha fényt kap a táj, és egy álomban
szemhéjra ég majd az óra,
hitem, reményem ellobban
a következő stációra?
