Van hajlamom nagy egységben látni a dolgokat, energia, bolygók, Teremtő, mikor hogy. Nem feltétlenül a felelősséget akarom átadni senkinek (és semminek), azt rég felismertem, hogy maximum hullámot lovagolhatok meg, vagy futhatok előle a partra épp, a döntések az enyéim, de a hullámot nem én gerjesztem. Sokáig sandítottam például anyámra egy-egy döntésem előtt, vajon merre menjek. Kifejlesztettem azt a módszert, sőt, tökélyre vittem, hogyan kell pár mondat közé beledarálni a lényegi információt, azt, amit szeretnék dönteni, de amihez lenne valószínű pár szava. Így aztán gyorsan bekínáltam még valami mással is, amire tudtam, hogy szintén érdeklődéssel fog reagálni. És így, hogy az előzőről elvittem a hangsúlyt, s a másodikról beszéltünk, konstatáltam, hogy akkor mehet. Én mondtam és ő nem fellebbezett. Tehát akkor belement, veregettem vállon magam. Tudják, mint a függő, aki, ha szóba kerül az ital, legyint: – Áh, nekem azzal semmi bajom, bármikor lerakom! De a cigi, na az probléma. És máris a cigiről beszélünk. Gyorsan keresünk valami társadalmilag elfogadottabbat és zsupsz: a fejgép oda, mi meg megnyugtathatjuk magunkat, hogy végülis senki sem mondta, hogy nincs igazam. Játszma? Igen. De most itt nem a függőségek természetéről fogok írni, bár ismerem közelről: magam is hajlamos vagyok rá és sokszor választottam a hullám meglovaglása és a part helyett a majdnem vízbefúlást. Nem azért, mert rossz ember lennék, hanem mert valami nagyon fájt és üres volt belül. (Amúgy, ha egy picit ilyen szemüvegen keresztül nézik azokat a hajléktalan embereket, akiket röhögve filmezni szokás, és amely felvételek vírusként terjednek általában, ahogy valamilyen szer hatására nem az etikettnek megfelelően viselkednek, máris más lehetne a képlet. Vagy az is ekkorát menne a neten nagy röhögések közepette, ha valaki épp elveszíti a felvételen a családját mondjuk egy balesetben?) És igen, az alkohol is drog, az egyik legpusztítóbb, kivéve Magyarországon, mert itt népléleknek meg sírva vígadásnak hívjuk. De tényleg nem erről akartam írni. Hanem a leválásról. Nehezen ismertem fel, hogy nekem például az anyámról nem sikerült teljesen. Hogy ami-aki a biztonságot sejteti, onnan nehéz, pláne vészterhes időkben. Hányszor láttam, hogy volt intézetis gyerekek immár felnőtté válva és rendszerint a hajléktalanszállón kikötve, visszatérnek! Lenne mondjuk lehetőség valami másra, de nem. Nem azért, mert ilyenek vagy olyanok, hanem mert nekik az intézmény az anya és a biztonság.
Az elején azzal kezdtem, hogy hiszek bizonyos egész kollektívát érintő hatásokban. Az én leválásom mondjuk egy halálos betegség árnyékában most annyira könnyű, mint kertet rendezni bombázás alatt, nagyon kell a pozitív jövőre koncentrálni, de muszáj végigmenni. Partnerekké kell lenni. És így kell felnőnünk szépen mindannyiunknak. Meg kell mutatni, hogy felnőttünk, hogy képesek vagyunk önálló és jó döntéseket hozni kicsiben is, nagyban is. Hogy nincs szükségünk egy óriási megmondóemberre, hogy a cárevics-kultusszal le tudunk számolni, hogy nagyok vagyunk, és nem hiszünk már a mumusban meg a rézfaszú bagolyban, a vasorrú bábában, meg bárkiben, akitől meg kell minket védeni, és aki elvisz, ha nem leszünk jók, hanem leginkább magunkban hiszünk, hogy a parton már készek vagyunk a jó döntésekre.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
