Most halk zene emel az összedőlt világ fölé,
kicsit talán a végtelen idő repít,
nézlek, e széttört zöld tükör magába rejtené
kimondott kínját, cseppnyi, fénylő csendjeit.
Még minden léptünk fáj, őszinte, eltört mozdulat
követ egy sóhajt, hangszilánkja felsebez…
alattunk összetört tegnapban botlik a tudat
ahogy belénk kuszál egy régi hanglemez,
s minden újabb csendből lágyan kibomló dallamív
továbblendíti tört varázsú éjszakánk,
minden lassan ringó léptünk megállni visszahív,
hogy száz képét a nyárnak úgy borítsa ránk,
ahogy megéltük mind. Ezernyi féktelen öröm,
már sodor a tánc, test a testnek válaszol,
egy szó dobol csak bennem újra, újra: köszönöm,
szállhattam Veled, percekre, valahol…
Lábunk alá a csend a hajnal fényeit veti
élesen hasít belém a józan értelem.
Nem, a tiszta ész, hogy vesszelek, azt nem jelentheti.
Múltam romjain is táncolj, táncolj velem.
