Fövényi Sándor
Gyalog mentem
gyalog mentem,
se pénzem, se kedvem nem volt vonatra ülni,
lehajtott fejjel gyalog mentem,
esteledett, a zúzottkövek kezdtek kihűlni,
épp csak sejlettek a sínszálak,
én számoltam a talpfákat,
egy-kettő, egy-kettő, közeledett a teremtő
kétszáz tonna dübörgő vason,
csak mentem, lehajtott fejjel, hallgatagon.
nem néztem hátra, nem érdekelt mi lesz velem,
akár egy cipőt, elnyűttem az életem,
nincs másik, mint a gyermeknek, ha orrát szipogva
anyja kötényébe fújja,
hogy játék volt az egész, kezdjük újra,
növesszek körmöt, tanuljak meg járni,
Istenként vízen, ne kelljen ladikba szállni,
ha a túloldal fáit vörösre borzolja a szél,
bár mindegy hol szikkad, a vér itt is, ott is vér.
azt ígérte megmutatja szívét nekem az ég,
kigombolta mélykék vászon ingét,
ám alatta se hús, se csont, csak a semmi,
hej, de nehéz lehet itt Istennek lenni,
és hol az éden, tán’ azon a pár pisla rézfilléren,
hol van Apám, akibe annyian lábat töröltek,
csak cipelem azt pár lapátnyi nehéz földet,
másom sincs, tán’ egyszer ez a mondatom:
a világ szívét látjátok, ha széttépem mellkasom.
***
Németh Gábor értékelése:
Fövényi Sándor pályamunkái közül nehéz egyet, esetünkben a Gyalog mentem címűt kiemelni, mert ezek a versek így együtt, ciklusként olvasva bizonyítják igazán, amit a szerző a Dunai szélben állít: „Költőnek születtem”.
De ez nem Ady gőgje, mintha, túl az evidencián, inkább azt jelentené, azokkal érez igazi közösséget, akik a (világ)egyetem otthontalanságát kapták végső menedékül. Kosztolányi Dezsővel, Babits Mihállyal, de legjobban talán József Attilával. „Mint aszfaltrésben a barackmag” – ezt a hasonlatot akár az Elégiában is olvashatnánk („egy vaslábasban sárga fű virít”).
Brutálisan erős vershelyzet rémlik föl, éjszakai gyaloglás végtelen sínek közé szorítva, a talpfák diktálják a vers ritmusát a hűlő zúzottköveken, zihálsz, mintha maga a „teremtő” üldözne „kétszáz tonna vason”, ismerős ez az egyszerre zaklatott és himnikus lélekzet a magyar költészet legjobbjaitól.
Ami Fövényi Sándor versét igazán különlegessé teszi, hogy az áldozat együttérez potenciális gyilkosával: „hej, de nehéz lehet Istennek lenni”, írja, pedig az ég szívének ürességével kénytelen szembesülni. A felismerést, hogy Isten maga a Semmi, hitük természetétől függetlenül időről-időre megfogalmazták a nagy misztikusok, de addig, hogy az üres ég alatt az egyes ember kénytelen a mindenséggel együtt érezni, hogy „a világ szívét látjátok, ha feltépem mellkasom”, kevesen jutnak el.
A jó versben valami elemezhetetlen, ha egy efféle méltatásban szabad egészen személyesnek lenni, én a „pisla rézfillérek” titkát viszem magammal, és a „kishajós pizsamát” a Hold túloldalán című versből. Fövényi verse néhány sorban felidézi a gyerekkor felismerését, hogy az életet nem lehet újrakezdeni, hogy a felnőttek világában a „nem ér a nevem” nem mindenható varázsige. Mégis elevenen őrzi a pillanatot, amikor először élesen és tisztán látta meg a sötétet, ami mindent homályba burkol. Mintha ezt jelentené igazából, hogy „Költőnek születtem”.