Zurbó Dorottya filmrendező 2014-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem DocNomads Nemzetközi Dokumentumfilm-rendező Mesterképzés ösztöndíj programjában, ami három neves európai filmakadémián zajlott: SZFE (Budapest, Magyarország), Lusófona (Lisszabon, Portugália) és LUCA (Brüsszel, Belgium). Azóta három egész estés dokumentumfilmet rendezett. „A monostor gyermekei” című filmje az IDFA – Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatkozott be 2017-ben. A „Könnyű leckék” című filmje a Locarnói Filmfesztivál Kritikusok Hete szekciójában 2018-ban. „A boldogság ügynöke” 2024-ben debütált a nagy presztízsű, amerikai Sundance Filmfesztiválon, ahol versenyben volt a zsűri nagydíjáért. Azóta több, mint 100 fesztiválon szerepelt és 20 országban moziforgalmazásba került. Itthon a Mozinet forgalmazásában láthatta magyar közönség.
Mesélj, kérlek a gyerekkorodról!
Újpesten születtem és ott is nőttem fel, idilli gyerekkorom volt. Apukám drámapedagógus és kémia tanár. Anyukám színésznő a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színházban. Sok időt töltöttem gyerekként a színházban, itt találkoztam először a fantázia és a történetek erejével és az alkotásban rejlő örömmel. Apukám pedig egy budapesti gyermekotthonban dolgozott ekkor, ahol szintén sok időt töltöttem, megismertem az intézetben élő gyerekeket, együtt játszottunk, nyaranta együtt táboroztunk. Úgy érzem ennek a tapasztalatnak köszönhetem szociális érzékenységem. Később, kamaszként a Madách Imre Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ahol a média fakultáció keretein belül sok filmet néztünk, és kipróbáltuk a filmkészítést.
Hogyan lettél filmrendező?
A családom mindig is filmszerető volt, sok művészfilmet néztünk együtt. Gyerekkorom óta rajongok a filmekért. Amikor gimnáziumba jártam hamar körvonalazódott bennem, hogy filmekkel szeretnék foglalkozni, ezért érettségi után szabad bölcsészet BA szakra felvételiztem Pécsre. Majd az ELTE-n fejeztem be a Filmtudomány MA szakot. Az ELTE-n fedeztem fel a dokumentumfilmet Ferenczi Gábor, Pálos György és Hartai László gyakorlati kurzusa hatására. Ezen óra keretében készítettem egy rövid dokumentumfilmet, amelynek a címe „Vasárnapi ebéd” volt. A film egy tizenöt éves kamasz fiúról, Norbiról szólt, aki egyedül gondoskodott a szülői feladatokat ellátni nem tudó, alkoholista édesanyjáról egy budapesti hajléktalanszállón. A fiú szeretet-éhsége és zavarba ejtő szereptévesztése – ugyanis gyakran úgy viselkedett, mintha ő lenne a családfő –, szívszorító pillanatokat szült kettejük között. A film ezt a meghitt kapcsolatot mutatta be, ahol akciók helyett intim mikrotörténések érzékeltették a változtathatatlanság és a múló idő szorongást keltő hangulatát. A film készítése során nagyon közel kerültem Norbihoz és az édesanyjához, megtapasztaltam, hogy milyen érzés belépni az életükbe, kamerán keresztül kapcsolódni hozzájuk és közösen alkotni egy történetet. Így szerettem bele az alkotófolyamatba és a műfajba is, de ami igazán a dokumentumfilmes pálya felé sodort, az a DocNomads Joint Master nevű ösztöndíjprogram, ahova 2012-ben felvételt nyertem.
Ez egy kétéves nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzés, amit Almási Tamás és Kékesi Attila filmrendezők alapítottak. Huszonnégyen voltunk osztálytársak a világ minden tájáról, de ami a programban a legizgalmasabb, hogy minden szemesztert más európai egyetemen töltöttünk Lisszabonban, Budapesten és Brüsszelben. Életem egyik legintenzívebb és legboldogabb időszaka volt ez. Éjjel-nappal dokumentumfilmekkel foglalkoztunk, vizsgafilmeket forgattunk, szabadidőnkben filmekről beszélgettünk és olyanokká váltunk, mint egy család. A multikulturális közeg miatt kinyílt a világ, megtanultuk a valóságot egymás szemén keresztül látni, univerzális történeteket mesélni és filmeket készíteni más országokban, kulturális közegekben, akár a nyelv ismerete nélkül is.
Milyen kedvenc dokumentumfilmjeid vannak?
Nagyon sok kedvenc dokumentumfilmem van. Tavaly az amerikai Sundance Filmfesztiválon mutattuk be a legfrissebb „A boldogság ügynöke” című Bhutánban játszódó dokumentumfilmünk. Itt láttam a versenyprogramban Benjamin Ree norvég rendező „Ibelin” című dokumentumfilmjét, egy halálos betegséggel küzdő fiúról, aki a videójátékok világába menekül, ahol megtapasztalja a szerelmet, a közösséget, a barátságot és egy teljesebb életet tud élni, mint a valóságban. A film érzelemdús történetmesélése nagy hatással volt rám.
Egyik kedvenc dokumentumfilm-rendezőnőm a holland Aliona van der Horst, aki rendkívül személyes, lírai dokumentumfilmeket készít. Egyik filmje a „Voices of Bam”, magyarul „Bam hangjai” egy iráni városban játszódik, amit 2003-ban óriási földrengés rázott meg éjszaka, sokan elvesztették az életüket. A film a gyászról és az újrakezdésről szól, hogy hogyan élnek bennünk tovább az elveszett szeretteink emlékei.
Van egy másik kedvenc rendezőm is, a lengyel Bogdan Dziworski, aki a 80-as 90-es években alkotott, burleszk dokumentumfilmeket rendezett. Egyik legszebb filmje a „Few Stories about Man”, magyarul „Néhány történet az emberről”, egy kar nélküli férfi hétköznapjait mutatja be, a burleszk filmek attrakciódús és humoros hangvételével.
Mi a kedvenc filmed?
A szlovák rendező, Juraj Jakubisko 1969-es „Madarak, árvák, bolondok” című filmje, amely egy groteszk-avantgárd utazás és szerelmi háromszög története.
DocNomads képzés neve mire utal?
A nomád létre utal, ami a képzés lényege, hogy szemeszterenként új országba utazunk és filmeket készítenünk akár úgy is, hogy nem is ismerjük az ország nyelvét, de megtanulunk kapcsolódni az emberekhez és a kultúrához. Ennek a képzésnek és szellemiségnek köszönhetem, hogy az elmúlt 10 évben két dokumentumfilmet is készítettem Bhutánban: „A monostor gyermekeit” és „A boldogság ügynökét”. Ezt a két filmet Arun Bhattarai-val társrendezésben készítettem, aki bhutáni származású és az osztálytársam volt a DocNomadsban. Az egyetemi évek alatt sokat dolgoztunk együtt és hamar rájöttünk, hogy szerettünk együtt filmet készíteni, mert könnyen kommunikálunk és megértjük egymás vízióit, bízunk egymás kreatív döntéseiben, ami a legfontosabb egy alkotói kapcsolatban.
„A monostor gyermekei” miről szól?
„A monostor gyermekei” az első egész estés dokumentumfilmem, amit Arunnal közösen rendeztük. Egy intim családtörténet, amely a világ egyik legelzártabb országában játszódik, Bhutánban, amit a Himalája utolsó buddhista királyságaként ismerünk. A fél magyarországnyi állam két nagyhatalom, Kína és India közé ékelődve bújik meg a hófödte hegycsúcsok között. A mindössze 780.000 embert számláló, apró ország földrajzi és politikai elszigeteltsége miatt csak az elmúlt pár évtizedben kezdett modernizálódni, ahol előbb engedélyezte a király a televíziót és az internetet (1999-ben), mint a demokráciát (2008-ban). A film egy kivételes család történetén keresztül enged betekintést a bhutáni hétköznapokba és két kamasz testvér vágyaiba. Gyembó és húga, Tashi átlagos tinédzserek, szabadidejükben fociznak vagy a Facebookon lógnak. Kis himalájai falujukban édesapjuk, Tenzin a felelős a helyi buddhista monostor őrzéséért. A tisztség apáról fiúra száll, így Tenzin okkal reméli, hogy hamarosan ő is fiának adhatja tovább a szent feladatot. Eközben lánya, Tashi, profi focista karrierről álmodik, és egyre nyíltabban fejezi ki fiús identitását. A film egy érzékeny családi portré a generációk közötti szakadékról.
A bhutáni emberek könnyen megnyíltak feléd a forgatások során?
Igen, a legtöbb bhutáni ember rendkívül közvetlen, kíváncsi és vendégszerető. Nyilván Arun is segített abban, hogy közel kerülhessek a helyiekhez, de kilencszer jártam Bhutánban az elmúlt tíz évben, ami alatt volt időm megismerni a kultúrát, az emberek természetét és világlátását.
Mesélsz kicsit a „A boldogság ügynöke” film előzményeiről?
A film ötlete akkor fogalmazódott meg bennünk, amikor „A monostor gyermekeivel” jártuk a fesztiválokat, és azt tapasztaltuk, hogy óriási érdeklődés övezi a bhutáni Bruttó Nemzeti Boldogság koncepciót a közönség körében. A Bruttó Nemzeti Boldogság egy fejlesztéspolitikai irányelv, aminek keretében Bhután 2008 óta méri a társadalom boldogságindexét. Az eredményeket arra használják, hogy fenntarthatóbb és emberközpontúbb gazdasági-és fejlesztési intézkedéseket hozzanak az országban. Úgy éreztük, fontos lenne megmutatni a bhutáni boldogságról alkotott idea helyi arcát személyes történeteken keresztül, elrepíteni a nézőt egy olyan világba, ami a buddhizmus és természetközeliség miatt más értékeken nyugszik, mint napjaink individualista, kizsákmányoló, az egyéni javakat hajszoló társadalmai. Rendkívül nehéz bejutni az országba, de mivel Arun egyike az ország első képzett filmrendezőinek, ezért mi együtt szabadon mozoghattunk és forgathattunk. „A monostor gyermekei” után, ami egy intim családtörténet volt, úgy éreztük, szeretnénk komplexebb portrét festeni Bhutánról, személyes emberi történeteken keresztül megmutatni azokat az élethelyzeteket, karaktereket, helyszíneket, ami számunkra Bhután esszenciáját jelenti.
A mi alapkoncepciónk az volt, hogy egy boldogság-ügynököt fogunk követni, Ambert, aki házról-házra látogatja az elszigetelt bhutáni falvakat, hogy számba vegye mennyire boldogok az emberek. Rajta keresztül kapunk intim betekintést a bhutáni társadalom hétköznapjaiba: abba, hogy mi teszi őket igazán boldoggá, és egyáltalán valóban mérhető-e a boldogság? Ő a mi vezérfonalunk, aki révén beleláthatunk különböző otthonokba és életekbe, mialatt az ő személyes sorsa és boldogságkeresése is kibontakozik a történetben.
Mit tudhatunk most Amber Kumar Gurungról, a film főhőséről?
Már nem dolgozik kérdezőbiztosként, de még mindig keresi a szerelmet.
Számodra mit jelent a boldogság?
Amit én gondolok a boldogságról az „A boldogság ügynöke” film üzenete is egyben. Az emberi lét nehézségekkel, küzdelmekkel és veszteségekkel teli. Úgy érzem, el kell fogadnunk ezeket a fájdalmakat és megtalálni a szépséget a hétköznapi dolgokban, az emberi kapcsolatainkban, a jelen élethelyzetünkben. A bhutáni emberek nagyon szerény életet élnek, nincsenek anyagi javaik, sok szociális problémával küzdenek, mégis valahogy jobban értékelik azt, amilyük van. Ez a buddhista világszemléletükből fakad, meg abból is, hogy ott nem nagy érték a vágyak és az ambíciók hajszolása; ez egy sokkal kollektivistább társadalom, lassabb az életritmus és inkább a jelenben élnek. Azt akartuk megmutatni a filmben, hogy Bhutánban még tudnak valamit, amit a nyugati társadalmak – sajnos – már elfelejtettek, mégpedig azt, hogy az emberi kapcsolataink minősége az, ami boldoggá tud tenni minket.
Önálló rendezői debütálásod a Könnyű leckék volt.
A Könnyű leckék egy tizenhét éves szomáliai menekült lány, Kafiya Said Mahdi magyarországi beilleszkedésének története. A film intim helyzeteken keresztül mutatja meg, hogyan szakít egy szomáliai lány a felnőtté válás küszöbén szinte mindennel, ami gyermeki identitásának és mintáinak fontos eleme volt, hogy új életet kezdhessen Magyarországon.
2014-ben olvastam arról, hogy egyre több kiskorú menekült érkezik Európába. Megérintett az az élethelyzet, hogy egyik napról a másikra új életet kell kezdeniük. Szerettem volna találkozni olyan fiatalokkal, akiknek el kellett hagyniuk a hazájukat, így találkoztam Kafiyával a fóti kísérő nélküli menekült kiskorúak Gyermekotthonában. Kafiya személyisége és érzékenysége azonnal megragadott és kíváncsi lettem rá, mikét találja meg a boldogságát itt. Kafiya azóta híres modell lett, megházasodott és az első kisbabáját várja.
Hallgatóknak mit tanítasz az egyetemeken?
A Színház-és Filmművészeti Egyetemen a DocNomads Joint Master képzésben tanítok filmrendezést. A gyakorlati feladatokban segítem a diákokat mentor-tanárként. Almási Tamás és Kékesi Attila magyar dokumentumfilm-rendező osztályában is tanítok dramaturgiát, rendezést és kísérleti filmet.
Milyen jövőbeli céljaid vannak?
A boldogság ügynöke készítése és promóciója nagyon intenzív időszak volt az életemben. Több, mint egy évig utaztunk a filmmel, ami közel száz fesztiválra jutott el és húsz országban került moziforgalmazásba. Most kisebb szünetet tartok, inspirációt keresek és töltődöm.
„A boldogság ügynöke” című film fontosabb díjai:
Közönségdíj a San Fransisco Nemzetközi Filmfesztiválon, USA 2024
Közönségdíj a Margaret Mead Nemzetközi Filmfesztiválon, USA 2024
A legjobb film díja a Biografilm Fesztiválon, Olaszország 2024
A legjobb film díja a MakeDox Filmfesztiválon, Macedónia 2024
A legjobb film díja a Nemzetközi Dél-Ázsiai Filmfesztiválon, Kanada 2024
A zsűri különdíja a Millenium Docs Against Gravity Filmfesztiválon, Lengyelország 2024
A zsűri különdíja a Mumbai Filmfesztiválon, India 2024
Jelölés a legjobb film és legjobb operatőr kategóriákban az IDA – International Documentary Association Awards-on, USA 2024
Doc:South Award a Films from the South Oslo Fesztiválon, Norvégia 2024
Szeged város díja a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztiválon, Magyarország 2024
A legjobb film díja az Eikhoigi Imphal Nemzetközi Filmfesztiválon, India 2025
A legjobb film díja a hétköznapi vágyak szekcióban a BIDF- Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, Magyarország 2025
A zsűri különdíja a dokumentumfilm kategóriában a Magyar Filmszemlén, Magyarország 2025
A legjobb dokumentumfilm díja az Indie Meme Filmfesztiválon, Kanada 2025
Közönségdíj az Indie Meme Filmfesztiválon, Kanada 2025
szöveg: Farkas Mónika
portré: Csanádi Gábor
werkfotó: Nithil Dennis
