Szécsi Bence igazán különös személyiség: bizonyos szögből nézve „csupán” egy fiatal srác Esztárból, aki a sors különös szeszélye révén, mintegy véletlenül esett be a színházba, ám amikor fellép a világot jelentő deszkákra, akkor az embernek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell. A szinte kötelező érvényű álszerénységet nélkülözően mértéktartó karakterét dicséri, hogy nem akarja eljátszani a nagybetűs Színművészt. És valószínűleg pont emiatt válik majd azzá…
Ha röviden kéne megfogalmaznod, mit mondanál, mit ad neked a színészet? Szabadabbnak érzed magad a színpadon, mint a valóságban?
Azt hiszem, engem végső soron az ember foglalkoztat, és a színészeten keresztül vagyok képes vizsgálni az embert, az apró gesztusait, a vicceit, a szomorúságát. Nekem ezt jelenti a színpad. Lehetőséget és szabadságot, hogy minden nap ezzel foglalkozhassak. Néha szinte úgy érzem magam, mint egy pszichológus, persze nem tudományos aspektusból, hanem inkább művészi oldalról közelítek: a színészet mellett előfordul, hogy rendezek, dramaturg vagyok vagy darabot írok, de mindig-mindig az ember van a középpontban. Számomra a színház kiváló eszköz arra, hogy megmutathassam, mit gondolok az emberről, a társadalomról, vagy úgy eleve a világról, amelyben élünk. Természetesen igyekszem a lehető legjobban bánni ezzel az eszközrendszerrel.
Így kívülről nézve elmondható, kiváló érzékkel használt eszközről van szó. Említetted, hogy a múltad miatt nagyon közeli neked Billy karaktere. Éreztél már szégyent amiatt a színpadon, hogy túl sokat mutattál magadból?
Nem mondanám. A színészetnek az az egyik előnye, hogy csak én tudom, mikor hangsúlyos Billy Claven és mikor Szécsi Bence. Pont emiatt nem tudok szégyent érezni, hogy adott esetben túlságosan magamból dolgoztam vagy túl érzelmes voltam valamelyik pillanatban, mert erről a nézőnek nincs fogalma, ami nagyon jól van így. Olyan ez, mint egy védőpajzs. Amikor az ember például rendez vagy ír, akkor sokkal explicitebb a helyzet, olyankor időnként tényleg azt érzem, hogy most túlságosan kiadok magamból valamit, és ezt lehet inkább jobb lenne megtartani. Ugye bizonyos témákban véleményt formálni egyfajta vállalásnak számít, és nem tudom, tartok-e ott, hogy ezt megengedhessem magamnak. Színészi alakítás közben ez annyira nem jellemző.
Előfordult már, hogy a szerep iránt érzett empátiád olyan erős volt, vagy annyira belehelyezkedtél egy szituációba, hogy fizikailag is reagáltál rá – sírás, remegés, dühkitörés… valami megmagyarázhatatlan testi reakció, amit nem te irányítottál?
Igen, volt már ilyen. Ezek a szép pillanatok a színészetben, ezeket kutatjuk folyton. Próbáljuk elérni azt az állapotot, hogy elmosódjanak az éles határok a színész és a szerep között: amikor már fizikai tüneteket is képesek vagyunk produkálni úgy, hogy azokat nem tudatosan állítjuk elő, az például egy ilyen határátlépésnek a jele, és ezek szép, igaz, őszinte és meglepő pillanatok még a színész számára is. A kihívást mindig a megismétlésük jelenti, hogy újra eljuss ezekhez az érzésekhez, és kitaposd az odavezető utat. Egy olyan darabnál, mint például az A kripli, ahol nagyon pontos lelki folyamatokon keresztül kell végigvezetni magad ahhoz, hogy megfelelő alakítást nyújthass, az a kérdés, hogy aznap el tudsz-e jutni a kívánt állapotba. Amikor az ember a takarásban mondogatja a szövegét, akkor valami ilyesmi játszódik le benne, ez a legnagyobb félelmem. Ráadásul a színházban megszokott, hogy havonta ötször, vagy akár egymás után három este kell ugyanazt hoznod, aztán kimarad másfél hónap, és úgy kell visszahelyezkedned a szerepbe. Emiatt folyton van az embernek egy ilyen halálugrás érzése: jön az adrenalinfröccs, hogy vajon ma mi fog történni? És ezt nagyon szeretem benne.
Egyébként vannak külföldi ambícióid?
Úgy érzem, hogy amikor színésznek álltam, akkor kötöttem egy láthatatlan paktumot a magyar nyelvvel. Az lett az én eszközöm, és nehezen tudom elképzelni, hogy angolul, németül, vagy bármilyen másik idegen nyelven ugyanígy tudnám csinálni. Mert persze bármit lehet gondolni a szavak mögé, de a „sadness” nekem soha nem lesz búbánat.
A Centrál színpadán megelevenedő A kripli c. előadásban igazán ikonikus nevek mellett mozogsz, miközben te vagy a középpontban. Ez inspirál vagy inkább feszélyez téged?
Alapból nagyon megfelelési kényszeres vagyok, de Puskás Dávid rendezőként ezt valahogy ki tudta kapcsolni bennem. Tudtam, hogy közben a Básti Juli és a többiek néznek oldalról, de valahogy az a bénító fajta, görcsös bizonyítási vágy nem kezdett el dolgozni bennem, nem feszültem be, és ez szerintem jótékonyan hatott az alakításomra. Amikor még egyetemista voltam, és hasonló helyzetekbe sodródtam, akkor azért sokkal jobban féltem. Ezt a belső feszültséget most sikerült lejjebb csavarni, és ez talán meg is látszik a játékomon.
Úgy gondolom átjön, hisz nagyon fesztelenül mozogsz a színpadon. Ha már a szabad mozgás, a mozgáskorlátozottság alakítása közben volt bármilyen testedből fakadó gátlás, amit le kellett küzdened? Vagy pont ellenkezőleg, egyfajta felszabadulás, hogy a gyengeséget, esendőséget és az abban rejlő erőt megmutathatod?
Ez a kettő együtt jár szerintem. Alapvetően kicsit félősen nyúltam hozzá ehhez a szerephez, mert nem akarok valamit, ami nem én vagyok, csak felszínesen elmímelni. Mindig nehézséget jelent a szellemi fogyatékosság vagy fizikai korlátoltság ábrázolása. Nagyon vékony mezsgyén kell egyensúlyozni, hogy ne legyen túl hangsúlyos az ábrázolás, de közben azért bemutassuk ennek a fajta életnek mindenféle aspektusát. Ehhez a témakörhöz csak óvatosan és érzékenyen lehet hozzányúlni, és fontos, hogy ilyesmit is látni lehessen a színpadon, mert az elfogadás fájdalmasan hiányzik a mai világból, és szerintem erre tanítani kell az embereket, ezért is nagyon jó, hogy egy ilyen, fizikai fogyatékossággal élő fiú ennek a darabnak a főszereplője.
Akkor ezek szerint tudatos rendezői és színészi döntés volt, hogy Billy fogyatékossága „feledhetővé válik” az előadás közben.
Nem szerettük volna, hogy túlságosan tolakodó legyen, mert igazából az a lényeg, hogy ez a fiú egy elképesztően éles elme, aki szabadulni akar abból a közegből, ahol folyamatos bántalmak érik. A fogyatékosság és az abból fakadó megalázottság a probléma kisebbik része, elsődlegesen a szabadulásra való képtelenség a gond: el akar menni, de nincs rá lehetősége. Vagy épp sikerül neki, de mégis visszalökik.
Martin McDonagh művei nagyon sokat kivesznek a nézőből érzelmileg, és gondolom ez a színészekkel sincs másképp.
Igen, igen, abszolút. Színészként is nehéz, és nagyon-nagyon összpontosítani kell, fókuszáltnak lenni, mert bármilyen apróság képes kihúzni egy lapot a gondosan felépített kártyavárból, és akkor borul minden. Nagyon sokat vagyok egyedül az előadás közben: egy sötét zugban ülök a takarásban, és hallgatom bent a jelenetet, de közben lélekben már a következő jelenetre készülök. Ez nem az a fajta előadás, amikor az ember kiül az előtérbe és büfézik a többiekkel.
Ugye a darabban Billy végül kénytelen hazatérni Amerikából, mert a „körülményeiből” adódóan rá passzoló szerepet odaadják egy helyi, egészséges jenki színésznek. Nem tudom nem meglátni a burkolt párhuzamot azzal, hogy te játszod el Billy-t, ép testtel és feltételezem nagyságrendekkel stabilabb egzisztenciával. Mit gondolsz, volt ebben a szükségszerű visszásságban szándékoltság McDonagh részéről?
Biztosan benne volt, igen. Ez egy finom kis fricska a szakma és saját maga felé is. Jelen esetben ez rajtam csattan, de amúgy hatványozottan igaz például Daniel Radcliffe esetében, aki Londonban játszotta ezt a szerepet.
Színészként nem frusztráló, hogy a néző érintettsége nem morális, hanem „pusztán” esztétikai? Ha megengedsz ennyi cinizmust, a valódi empátia ugye együtt jár a társadalmi felelősségvállalással, de a színházban ezt a néző letudja a tapssal, aztán hazamegy, és nem változik meg sem ő, sem a világ.
Lehet, hogy mi, színházi alkotók gondolunk túlságosan sokat magunkról, amikor azt valljuk, hogy ez nem így van. Viszont ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor az esetek nagy többségében tényleg erről van szó: történik egy intenzív esztétikai aktus, de nem változik utána igazából semmi.
Nyilván különböző darabok vannak, különböző vállalásokkal. Vannak azok a darabok, ahol pusztán az esztétikai élmény a cél, és nincs is igény többre, de időnként tényleg fel akarunk mutatni valamit, közvetíteni egy üzenetet, változtatni a világon, akár csak egy kicsikét… és amikor ez nem történik meg, az rossz érzés. Nehéz kérdés, mert a kultúra, különösen ez a fajtája, egy nagyon szűk rétegnek szól. Jó lenne nagyobb hatást gyakorolni a művészet által, de én azt látom, hogy most a művészet által nem lehet igazán jelentős hatást gyakorolni. Szeretnék, de nem érzem azt, hogy valós eszközök lennének a kezemben ehhez.
Túl kötött a színházi keretrendszer?
Kevesen vagyunk. Kevés az olyan ember, aki színházba jár, és közben társadalmi szempontból is képes felelősséget vállalni, és emiatt nem történik olyan jellegű változás, ami észrevehető lenne. Ha a magyar NB1-ben az összes focista egységesen kiállna valami mellett és az átragadna a szurkolókra, akkor meglepődnénk, hogy hirtelen milyen nagy társadalmi mozgolódás van. A színházban nincsen ennyi. Egyszerűen nincs meg hozzá a kellő létszám.
Azzal együtt, hogy lehet tenni performatív gesztusokat és kivinni a színházat az utcára az emberekhez, értelemszerűen nem akarom elverni a színházakon a port, mert amikor ezek az intézmények a túlélésért küzdenek, akkor nehéz elvárni tőlük még ezt a plusz társadalmi felelősségvállalást is.
Igen, nagyon fontos, hogy ez elhangozzon. Szinte mindegyik színház a túlélésért küzd, nagyon sokan a létminimumon tengődnek, és egyszerűen nincs az a fajta megbecsültségük se anyagi, se társadalmi szempontból, hogy igazán hatást tudjanak gyakorolni. Nem könnyű emellett még különféle ügyeket is a zászlóra tűzni. Ehhez mártírok kellenek, de ugye azt senki sem akarja bevállalni.
Bizonyos szempontból ilyen maga a színészet is: egy kicsit idealistának, mazochistának és őrültnek kell lennie ahhoz, hogy az ember ezzel foglalkozzon.
Valószínűleg nem is kicsit. Idealizmusra biztos nagy szükség van, de mazochistának és őrültnek muszáj lenni. Igen, ez egy találó és nagyon pontos megfogalmazás.
Téged mi vitt erre a pályára?
Nem tudom megmondani. Valahogy így alakult. Esztárból származom, ez egy nagyon pici falu, mindössze 1400 fős. Az általános iskola vége felé néptáncos voltam, szavaltam verset, szóval a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma szakát javasolták. Nem nagyon volt előttem ilyen jellegű példa, Esztárból nem kerülnek ki sztárok, de azért a harmadik vagy a negyedik helyre beírtam, majd elmentem a felvételire, és a leendő osztályfőnököm utána azt kérte, hogy várjam meg odakint. Miután végzett, kijött, és az anyukámmal akart beszélni. Azt mondta neki, hogy ha szeretnénk, akkor változtassuk meg a jelentkezési sorrendet, mert fel szeretnének venni ebbe az osztályba. Ez akkora jel volt számomra, hogy belevágtam. A dráma tagozat után meg… voltaképp nem akartam az SZFE-re járni, de elég sok előadásban játszottam a Csokonai Színházban, szerettem is, és kellett valami, ha nem vesznek fel pszichológiára. Beírtam a Színművészetit, mert nem szerettem volna, hogy tíz év múlva meg kelljen bánnom, amiért meg sem próbáltam. Felvettek, és megint meg kellett változtatnom a sorrendet.
Tehát nem volt egy ilyen drámai döntés, nagy elhatározás vagy erős inger az életemben, inkább csak belesodródtam. A szüleim persze inkább a biztosabb életpályamodellek felé igyekeztek terelgetni. Amit akár még követtem is volna, ha nem jön a színház felől olyan erős hívás, amire nem lehetett nemet mondani.
szöveg: Takács Norman
fotó: Horváth Judit
