Lezárásokban sosem voltam erős. Gyerekként őszintén hittem, hogy – mint a mesékben – adódik majd a mágikus hármas lehetőség, hogy ha ma vége, akkor holnap újrakezdhetem, aztán ha az sem, hát majd holnapután. Hogy nincs megfellebbezhetetlenül valaminek vége. Tudtam persze, hogy én sem leszek örök életű, de hát beszélünk ezt-azt, aztán mégis itt vagyunk, ha meg valaki mégis megy, ott a túlvilág, amit ugyan nem látunk, és eltérnek a vélemények róla, de kapaszkodónak nem utolsó. Hogy nem itt a vége. Hogy egyszer még valahol együtt leszünk. Így éltem tehát, vagyis így éltem túl sok mindent, annak a garanciájával, hogy ami van, az nem végleges, újrakezdhető, átírható, átmeneti.
Egy baj van csak ezzel. Hogy igaz. És nem csak a rossz dolgokra vonatkozik. Annyira rutinpálya lett a dolgok átmenetiként való szemlélete, hogy a nyaralás első napján sirattam a nyaralást szinte, mert mindjárt vége. Hosszú idő és rengeteg magammal való munka kellett ahhoz, hogy megérkezzek a jelenbe. Abba a jelenbe, ami nem állandó.
Anya mesélte, hogy amikor megszülettem, a szobatársa tartotta a kezében a szintén pár órás újszülött fiát és beszélt hozzá: „jaj, kisfiam! Megszülettél és mindjárt járni fogsz. Aztán beszélsz. Mész iskolába, jaj elkapsz majd mindenféle bajt. Aztán tanulsz szakmát is és…jaj..jaj…elviszenek katonának.” Az utolsó mondatot zokogta már. Anyám, aki a jelenben próbál élni, nem értette, hogy hogy a francba jutott el a sorozásig az anyatársa, amikor ő még azt sem fogta fel teljesen, hogy ott pihegek a karjaiban. Amikor mesélte, mindig hozzátette, hogy szegény nő, olyan „káposztáskő” volt, egy régi mese nyomán, amiben a háztűznézőbe érkező legényt traktálják és leküldik a leányt a pincébe valamiért, ő meg meglátja a káposztáskövet. És látja maga előtt, ahogy hozzámegy a legényhez, aztán születik egy kisfiuk, aki majd megtanul járni és letéved a pincébe, megbotlik, beveri a fejét a káposztáskőbe, meghal…, és aztán a lány felment a pincéből és nemet mondott a legénynek, hogy mindez ne történjen meg. Igyekszem nem káposztáskő lenni, tényleg, és azt is próbálom tudatosítani magamban, hogy a sokszor túlságosan szárnyaló fantázia az a rossz és elmúlt (!) tapasztalatok maradványtünete megspékelve a felelősség nyomasztó súlyával.
Lezárul most pár dolog az életemben. Érzelmi téren is vannak változások és olyan projekt is vélhetően véget ér, ami rengeteget jelentett számomra. És nincs felette kontrollom, a többszereplős dolgoknak mindig van egy ilyen rizikója. És hát, csak hogy ki ne hagyjam ebből az írásomból is a Coelhos közhelypuffogtatást: az élet azért eléggé többszereplős dolog. Hogy dráma vagy vígjáték…Változó.
Vannak dolgok azonban, amik felett igenis lehet kontrollunk. És ha nem ülünk fel mindenféle káposztásköves riogatásnak, akár még lehetne is jó a jelen. Mert azt viszont megtanultam gyerekként is, hogy ugyan visszajöhet a lehetőség, de nem biztos, hogy 3 nap múlva. Lehet, hogy csak nagyon sokára, amikor már késő. Szóval ragadjuk meg együtt, sokszínűen, az itt és mostban. Aztán majd átmegyünk a hídon, ha már ott tartunk.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
