Dr. Patócs Ilona országosan elismert védőügyvéd. A nyomozó címmel könyvet írt életének arról a szakaszáról, amikor az ország első női bűnügyi vizsgálójaként dolgozott. Az igaz, gyakran szívszorító, néhol humoros történeteket, tárgyilagosan, mégis izgalmasan tárja elénk. Betekintést ad a rendőri munka mindennapjaiba, közben a 80-as, 90-es évek vidéki Magyarországának kortörténete is kibontakozik előttünk. Követhetjük egy okos, bátor fiatal nő napi küzdelmeit a férfiak világában. Dr. Patócs Ilonával beszélgettünk.
Hogyan lett nyomozó, miért választotta ezt a pályát?
Kicsi gyerekkoromtól kezdve nagyon sok könyvet olvastam, válogatás nélkül. Legjobban azok a bűnügyi témájú történetek tetszettek, amikben briliáns nyomozás folyik, és meglepő csavar után felemelő a vége, amikor fény derül a tettes kilétére. Ez volt az, ami a bűnügyi pálya irányába mozdított, egy idő múlva tudtam, hogy csakis ezt akarom csinálni.
Hogyan fogadták döntését a szülei, a család?
A szüleim egyáltalán nem örültek, hagyományos meggyőződés élt bennük, hogy a lánynak a konyhában, a háztartásban kell foglalatoskodnia. A férjem viszont sokat segített. Két gyerekünk van, a nagy hatéves, a kicsi négyéves volt, amikor elkezdtem dolgozni. Ha éjszaka mennem kellett, a férjem maradt a gyerekekkel, amikor ő ment, én maradtam. A férjem is rendőr volt.
Kezdetben mi volt a legnehezebb?
A legnehezebb volt, hogy elfogadjanak egyenrangú szakemberként a férfi kollégák. Ehhez nekem is meg kellett érni, rengeteget tanulni a szakmáról. Mindenkitől kész voltam tanulni. Segített, hogy rendkívüli módon szerettem csinálni. Később a rendőrtiszti főiskolát is elvégeztem, tanultam kriminológiát is, de eleinte a személyes ráérzés vezetett, hogy a bajban lévő emberhez nem hepciáskodva, hanem együttérzést mutatva forduljak, még akkor is, ha magamban nem tudtam azonosulni a bűnelkövetővel, mert létezik a vonal, amit soha nem lépnék át, de beszéltetni kellett a túloldalon járó embert, hogy az előzményeket, a körülményeket megismerjem.
Előfordult, hogy egy bűnelkövetőre úgy tudott tekinteni, mint áldozatra?
Sokszor. Nem vagyok a híve annak, hogy minden esetben a gyerekkori traumában keressük a frusztrációt, ami a bűncselekmény elkövetéséhez vezet, de sokan nem kaptak esélyt az élettől. Írtam a csecsemőgyilkosságban érintett fiatal nő esetéről. Ez a lány még soha annyit nem beszélt senkivel az életéről, mint velem. Abszolút áldozat volt, rettenetes életet élt az anyja mellett, aki nagyon rabiátus, mindent tiltó, a lánya minden mozdulatát ellenőrző, rettenetes nő volt. Amikor a lány véletlenül terhes lett, az anyja volt az, aki megölte a csecsemőt és a lányával kivitette az erdőbe. Áldozat volt az a fiú is, aki Orosházán összevagdalta egy lány arcát. Az édesanyja a tököli börtönben szülte őt, majd állami gondozásba adta. Tizenhat évesen megkereste az anyját, nagy örömöt, összeborulást várt, de egy lepusztult alkeszt talált, aki elhajtotta magától. Kapott még egy hatalmas pofont, amikor szerelemből házasodott, éjjel-nappal dolgozott, hogy a felesége mindent megkapjon. Amikor a nő terhes lett, ez a fiú a fellegekben járt. Egyik nap hazaérve az ajtó előtt találta a bőröndjét egy levéllel a feleségétől, hogy ő bizony nem fog egy ilyen nincstelen senkivel élni. A gyereket már rég elvetette, a férje pedig menjen a francba. A fiú innentől teljesen elvadult. Utóbb kiderült, hogy a beszámítóképességével is baj volt. Ő sem kapott lehetőséget.
Mi motiválta, honnan merített bátorságot, egyáltalán hogyan fogadták a bűnelkövetők és a kollégák, első női vizsgáló rendőrtisztként?
Abban az időben ez tényleg nagyon unikális volt. A gyanúsítottak hatalmi pozícióból tárgyaló férfiakhoz voltak szokva, aztán jött egy nő, 26 évesen. Mit akar ez itt? Érdekes kihívás volt megküzdeni ezzel. Már a gimiben is a legjobb tanuló voltam. Nem tanultam soha, nem voltam fegyelmezett, ami az órán rám ragadt, az maximálisan elég volt. Hatalmas önbizalom volt bennem, tudtam, hogy ezzel is meg fogok birkózni. Az olyan lekezelő mondatokat, hogy Csibikém, neked még tojáshéj van a seggeden, nő vagy, nem agysebész, nem kell ezt neked tudni, a helyén tudtam kezelni. Amikor tíz év múlva én lettem az osztályvezető, már senki nem mondta, hogy ugyan már, nekem ez ne parancsolgasson! Eddig eljutni hosszú folyamat volt. Az elején még az osztályvezető is, aki odavett és esélyt adott, a legegyszerűbb ügyeket bízta rám, az üzemi baleseteket. Bravúros nyomozásra nem volt szükség, a munkavédelmi szakértő megmondta, hogy ki hibázott, az illetőt kihallgattam gyanúsítottként, és kész is volt. Amikor sorozatosan csak ilyen ügyeket kaptam, a sokadiknál odacsaptam az asztalra, hogy jó, én most szerelek le, mert nem azért jöttem ide, hogy irodista legyek! Akkor a főnököm megkínált egy bonyolult üggyel, talán ő is kíváncsi volt, hogy bedobom-e a törülközőt. Reggelre leégett egy irodaház, ahol aznap adóellenőrzés lett volna. Bár nem voltak nyomok, összefüggést lehetett sejteni a két dolog között. Behozták az ügyvezető igazgatót. Akkor dolgoztam először Julikával a gépírónővel. Az igazgató nagyot nézett, hogy két nő fogadja. Azzal az agyafúrt nyomozati technikával álltam elő, hogy segíthet magán, ha elmondja az egészet, mert már mindent tudunk. Ő erre azt mondta, ha már mindent tudnak, elmondom. A legnagyobb megdöbbenésünkre, akkoriban rettentő nagy dolognak számító, huszonvalahány milliós csalássorozatról tett vallomást. Nekem ez volt az áttörés. Az osztályvezető megértette, hogy rám bízhat dolgokat, de volt olyan kollégám, akinek itt vesztettem el a szimpátiáját, és riválisként kezdett tekinteni rám.
A rendőrségnél mára szinte fele arányban nők dolgoznak, mégis kevés a női parancsnok. Gondolkodott azon, hogy az Ön képességeivel mit érhetett volna el férfiként vagy olyan közegben, ami nem hátráltatja a nőket?
Bármit elérhettem volna! Nőket felvesznek nyomozónak, a vizsgálatokon szinte csak ők dolgoznak, de a parancsnoki állományban jóval kevesebb a nő. Úgy tűnik, mostanában nem is fog emelkedni a számuk, sőt az inga épp az ellenkező irányba lendül. Egykori parancsnokomat kértem meg, hogy előszót írjon a könyvemhez. Neki mutattam meg először a kéziratot. Ő mondta, hogy a rendszerváltás előtt néhány évig és az utána következő pár évben volt az a légkör, ami nagyon-nagyon felszabadító volt. Se előtte, se azóta nem. Annak az időszaknak vissza kell térnie! Nekünk is jár, hogy normális, emberséges társadalomban éljünk.
Mi volt a legnehezebb a munkában fizikailag és lelkileg?
A fizikai nehézségek eltörpültek a lelki teher mellett, a helyszíneken sokszor iszonyú tragédiákkal szembesültünk. A könyvben is írtam az öt kisgyerek haláláról és a csecsemőgyilkosságokról. A megrázó élményeket fel kellett dolgozni. Nekem erre volt a sport. Rengeteget futottam, azt bármikor, bárhol lehetett, de jártam aerobikra, konditerembe, és súlyzóztam is. A napi mozgás lefárasztott fizikailag, kitisztította az agyamat és rossz álmok nélküli jó alváshoz segített.
A rendőrségnél van lehetőség pszichikai támogatást igénybe venni?
Nem tudom, hogy most van-e, de akkor nem volt. Levezetésként sokan ittak, volt, aki vadászni járt vagy halászni. Ehhez egy mókás történet is kapcsolódik. Volt egy kollégám, aki mindig szeretett a főnök kedvében járni. Amikor kineveztek, egy másik munkatárs megjegyezte: a kolléga az első főnökkel vadászni járt, a másodikkal halászni, most kíváncsi vagyok, hogy néz majd ki aerobik dresszben.
Szakemberként, mit gondol, mit kellene tenni a szaporodó bűnözés megelőzése érdekében?
A megelőzést a családban és a társadalomban kell elkezdeni. A rendőrség már az elkövetés után, a bűncselekménnyel találkozik. Az oktatást kellene úgy fejleszteni, hogy az embereknek nagyon érthető legyen a saját értékítéletükben a bűncselekmények kizártsága. Mára szinte dicsőség bűnelkövetőnek lenni, mert annak van nagy autója, sok pénze, ékszere. A televízióban olyan celebek szerepelnek, akik az életvitelükkel nem igazán képesek a fiatal követőiket nemesebb célok felé irányítani. Nagy a felelőssége a médiának, az iskolának, a családnak. Manapság népszerű nevelési elv, hogy a gyereket, a személyiségfejlődése érdekében, nem szabad korlátozni. Honnan fogja tudni, hogy a szabályokat be kell tartani? Szerintem valóban kell egy sávot hagyni a gyereknek, amin belül szabadon fejlődhet, de tudnia kell, hogy ha átlépi a határt, a társadalommal kerül szembe.
Tizenöt év után búcsút mondott a munkájának Békés megyében, és a fővárosba jött az ORFK-ra. Miért?
Épp válófélben voltam, így magánéleti szempontból is ésszerűnek látszott változtatni, amikor lehetőséget kaptam, hogy az ORFK-ra menjek tovább. Azt gondoltam, hogy a magasabb rendőri szerv, a súlyosabb bűncselekmények, szakmai fejlődést jelentenek. Óriási csalódás ért, amikor kiderült, hogy ez nem így van. Ezen a szinten a parancsnokainkat nem a szakmai munka érdekelte, sokkal inkább a helyezkedés, a pozíciójuk megtartása, és az aktuális politikai vezetés igényeinek kiszolgálása kötötte le az energiájukat. Azt hittem, hogy szakmailag vagyok olyan briliáns, hogy felfigyeltek rám az ORFK-n, hogy szükség van egy ilyen kiemelkedően jó szakemberre. Hatalmas pofára esésként éltem meg, hogy bűnügyekkel egyáltalán nem kerültem kapcsolatba. A parancsnoknak egészen másmilyen elképzelései voltak velem.
Ezért kényszerült végül elhagyni a rendőrséget?
Ez kudarcélmény számomra, úgy érzem, akkor, ott feladtam. 1995-ben nem éreztem ahhoz erőt, hogy felvállaljam egy rendőrtábornok ellen, ország világ előtt, hogy zaklatott engem. A fiaim tizenévesek voltak, őket sem akartam kitenni ennek. Ekkorra már a szakmai munkámban is csalódtam. Ez az ember mindenkit elidegenített tőlem. Akkor kerültem fel vidékről, azokat a kollégákat, akikkel jó munkaviszonyt alakíthattam volna ki, igyekezett eltávolítani. Végül légüres térbe kerültem, teljesen kiszolgáltatva éreztem magam. Méltatlan volt az egész. Az utolsó csepp az volt, hogy megtaláltam a jelentést arról, hogy megfigyeltetett engem. Úgy döntöttem, hogy nem csinálom tovább.
Mindent összevetve, milyen érzésekkel gondol vissza a rendőrségnél töltött évekre?
A rendőrségről abszolút pozitív élményem maradt meg, a jó hangulat, az összetartás, a jó munka élménye, az eredmények, amikor úgy jöttek be a választott kihallgatási taktikák, ahogy terveztem. Ezt akartam bemutatni a könyvben. A könyv megjelenése óta sorra jönnek hívások, üzenek, pozitív visszajelzések a régi munkatársaktól, örülnek, büszkék rám, várják, hogy találkozzunk. A legjobb érzéssel megyek haza Békéscsabára. Az utolsó időszak borzalmait, amit egyetlen ember okozott, teljesen feldolgoztam és kitöröltem a rendőrséggel kapcsolatos élményeim közül. A könyvben nem is akartam megemlíteni, a szerkesztőm beszélt rá, mert ezzel együtt kerek a történet.
Ügyvédként folytatta az életét és hamarosan országosan elismert védőügyvéd lett. Ez a pálya könnyebben indult, mint a nyomozói?
Az úgynevezett kemény mag, az ügyvédek között is férfiak csoportja. Ügyvédként is alaposan meg kellett küzdenem az elismerésért, hogy tudok annyit szakmailag, mint egy férfi kolléga, sőt! Az országos hírű nagy ügyeket akkor kaptam, amikor már rengeteg izgalmas kicsi ügyet megcsináltam, ami ugyanolyan fontos volt. Annak az embernek, akit felmentettek, a legfontosabb. Nagyon jó látni, hogy jó ideje már nem csak az ügyfelek, de az ügyész és a bíró is értékeli a munkámat. A múltkor, amikor egy megbízás kapcsán beadtam a meghatalmazást, a bíró azt mondta, örülök ügyvédnő, mert ez biztosítja, hogy megalapozottabb legyen az ítéletem. Tudja, hogy amit csak lehet, megteszek védőként. Nemrégiben egy ügyésszel volt egy kedves sztorim. Az ügyfelemet pénzmosással vádolták, az ügyész letöltendő büntetést kért. Köztudott, hogy nem szoktam finomkodni a védőbeszédemben, most is felálltam és mondtam, hogy Ügyésznő se gondolta komolyan ezt az egészet. Kimentünk a folyosóra, vártuk az ítéletet, odajött, gondoltam, hogy most nekem támad, de elmesélte, megijedt, hogy ennyire látszott, hogy ő sem tartja bűnösnek az ügyfelemet. Védőként választhatok, hogy vállalok egy ügyet vagy nem. Ha vállalom, akkor mindenben az ügyfél érdekét kell képviselnem. Ha az ügyészre szignálnak egy ügyet, muszáj a vádat képviselnie. Ebben az ügyben a bíró felmentő ítéletet hozott, az ügyész elfogadta, nem fellebbezett.
Mik a tervei a jövőre?
A könyvkiadóm Szász Zsolt fogalmazta meg a maga módján, hogy volt egy rendőri karrierem, ahol eljutottam odáig, ahová egy nő eljuthat, majd vidéki ügyvédből országosan elismert védőügyvéd lettem, most pedig írtam egy szerinte briliáns könyvet, és ezzel elkezdtem egy harmadik karriert. Igen, tervezem, hogy könyvet írok harminc évet átfogó ügyvédi tapasztalataimról.
Mit csinál, amikor nem dolgozik, hogyan pihen?
Van egy kutyám, hatalmas igazi kutya, Héli öt éves, brazil fila. Harci kutyának tekinthető, de imádnivaló, a világ legjobb kutyája, és elnyerte a Cserszegtomaj legszebb kutyája címet. Minden évben van kutyaszépségverseny a faluban. Tavaly beneveztünk. Hetvenvalahány kutya között indult. Nem gondoltam, hogy nyerhetünk, eleredt az eső is, nem maradtunk a végéig. Másnap kaptunk egy sms-t, hogy menjünk be a kupáért. Nagyon büszke vagyok rá, a hatalmas kupát a nappalimban állítottam ki. Kaptunk egy nagy zsák tápot is, azt a menhelynek adtuk. Hathetes korától kutyaiskolába jártunk, ügyességből le is vizsgáztunk, engedelmességből nem sikerült, mert beleevett a kajába, ami tilos. A baráti társaságom kutyásokból áll, minden reggel másfél órát sétálunk Hélivel, Manóval és a többiekkel. Ha van időm, délután az erdőre járunk ki. Héli jön velem az úton, nem megy be a fák közé, nem bántja az állatokat. A vadászok elfogadtak bennünket, beletartozunk a tájképbe, ahogy mondják, a kicsi nő, a nagy kutyával.
szöveg: Fridrich Piroska
fotó: Máté Szilvia és Csendes Katalin
