Akkor már elvált asszony voltam három gyerekkel. Van az úgy, hogy az ember kénytelen korábbi döntésén változtatni. Ki tudja már ilyenkor, utólag, hogy a döntésem akkor helyes volt-e, vagy csak a körülmények változása kényszerített újabb döntésre. Nem is érdemes már morfondírozni ezen. Persze, tanulni, azt lehet belőle, hogy ezután új hibákat követhessek el. Új hibák, új tapasztalatok – új tudás. Végül is ezért létezünk. Nem csak úgy ám, hogy jól ellegyünk itt hatvan-nyolcvan évig! Hiszem, hogy mindig kapunk segítséget is, még ha nem is vesszük észre.
Egy kamionossal éltem, Tomival. Akkoriban még vidáman és szeretetben teltek a napok. Még volt munkája, járta Európát a nagy vassal – ahogy ő nevezte, és boldog voltam mindig, amikor hazaérkezett. Azon az éjszakán is otthon volt éppen. Furcsa álomból ébredtem, és megnyugvással láttam, ahogy mélyen szuszog mellettem, az ágyamban. Közelebb fészkeltem magam hozzá a takaró alatt, és fáradtan zuhantam vissza egy képek nélküli sötétségbe.
Reggel gőzölgő feketével ébresztett. A finom illat és a simogatás meghittségében ébredtem. Tudta a fiú, hogyan leheljen életet belém egy ilyen éjszaka után…
– Kérsz bele habot?
– Nem, inkább még egy adag kávét!
– A hab jár hozzá! – mondta, és egy gyors mozdulattal az orrom hegyére biggyesztett egy pöttyöt az ujjával.
– Jól aludtál? – kérdezte, és rám csillantotta kék szemét. Csak egy férfi tud ilyen magával megelégedetten mosolyogni! A mozdulataiban is látszott, hogy nagyon, de nagyon férfinak érezte magát aznap reggel.
– Jól. Nagyon mélyen. Igaz is! Te nem vagy fáradt?
– Miért lennék? Tele vagyok energiával! Folytassuk, Kicsim? – és hozzám hajolt egy csókra. – Ha összekaparod magad, összeütnél egy rántottát nekem, úgy öt-hat tojásból? Majd’ éhen halok!
– Meg tudlak érteni. Egész éjjel ástál.
Kérdőn nézett rám, ő valószínűleg másra emlékezett.
– Egész éjjel ástál, itt, az előkertben, szakadó esőben. Fogalmam sincs, hogy miért, de többen is voltatok. Kicsit távolabb is láttam még pár alakot, de nem tudom, kik voltak a sötétben.
Furcsa érzés volt, ahogy így visszagondoltam rá. Még mindig láttam magam előtt a képet – és elhúztam a függönyt, nem bolygatták-e meg a kis fenyőt, meg a gyönyörű rózsáimat.
A hétvége békésen telt a szokásos főzéssel, takarítással, ebéd a mogyoróbokor árnyékában. Szerettem ott lakni, a poros Mikes utcában. Madárdalra ébredtem reggelente tavasztól őszig, míg nyitott ablaknál aludtam. Az udvaron sportfű, hogy a gyerekek és a kutya nyugodtan szaladgálhassanak. És persze a rózsáim… A kerítés mellett a fehér, rózsaszín és a piros futó… Sok beszélgetés és nevetés a kerti asztal körül!
Este időben feküdtünk, mert hétfőn hajnalban már mennem kellett dolgozni. Kettő körül Tomi idegesen ébresztett!
– Gyere gyorsan, áll a víz a kertben. Mindjárt befolyik a házba!
– Mi a franc történt? Kiöntött a Gerje? – félálomban ironizáltam a kis patakkal, amit általában át lehetett lépni.
– Hülye vagy! Szakad az eső! Ilyet még nem láttál!
És tényleg! Hömpölygött a víz az udvaron!
– Tomi, mit csináljunk? Mi a fészkes fenét lehet kezdeni ezzel a vízzel?
– Nézzük meg, mi van a ház előtti árokkal!
Kinyitottuk a kaput, megszüntetve ezzel egy gátat. Újabb literek zúdultak az utca felől is a kertbe. Persze ez semmi volt ahhoz képest, ami fentről folyt alá.
– Keltsd fel a fiaidat, én meg keresek ásót! Ki kell mélyíteni az árkot!
Kamaszaim némi zúgolódással vették tudomásul az éjszakai műszakot.
– De anya! Pizsamára még sose vettem esőkabátot! És hány óra van egyáltalán?
– Esőt se láttál még ilyet, most meg itt van! Különben meg nem fontos az esőkabát… Inkább azt kérdezd, hány hektó a víz!
Tomi már az árokban ásott, mire kiértünk az utcára.
– Óvatosan keressétek meg az árok szélét a víz alatt, nehogy kitörjétek a bokátokat!
És ástak. Derékig vízben, pizsamában. És odébb egy kicsit a szomszédasszony is ásott. Meg még pár sötét alak az utcában, kicsit távolabb.
Csillapíthatatlan nevetés tört fel belőlem. A srácok egy pillanatra döbbenten néztek rám, Tomi kék szeme szikrákat szórt felém a sötétben, szőke hajából arcára csurgott a víz, aztán felkiáltott.
– Basszus, ezt álmodtad meg a múltkor! Szóltál pedig időben! – és már mind a négyen nevettünk.
– Na jó, tévedtem két métert!
