Csak mennek a fénytelen évek.
Úgy kúszik hétre a hét
mint sárcseppek épületének
falát ha folyja eléd
az ujjaidról csepegő perc,
s míg kővé szárad a sár
csak guggolsz, és mozdulni sem mersz,
nem is kell, senkise vár.
Csepp mint csepp, épül a várad,
emlékeidbe falaz,
kint reked öröm, utálat,
bár bent ez a csend ugyanaz,
és féled a kikelet-ének
harsogó záporait,
és féled az őszi levélnek
szőnyegét, hogy beterít,
és retteged, hogyha a hó hull
elaltat végleg a fagy,
cseppre csepp, csendre csikordul,
oly mindegy, senkise vagy.
Míg gyűrődsz csak, önmagad árnyán
féled, falad nem elég,
feletted elhúz a szivárvány,
és lassan bezárul az ég.
