Az Apostol együttes több mint fél évszázados pályafutása alatt a magyar könnyűzenei színtér megkerülhetetlen szereplőjévé nőtte ki magát, és még ma is jelentős rajongótábort tudhat magáénak. Dalaikkal felidézik azokat a „régi szép időket”, melyek talán soha nem is léteztek, de mégiscsak keserédes nosztalgiával vágyakozunk utánuk. Meződi Józseffel, a formáció ikonikus frontemberével a Remíz étteremben ültünk le beszélgetni, mondhatni családias környezetben.
A mai feltörekvő előadók egy egészen más közegben lépnek fel, mint annak idején önök. Más a közönség és mások az elvárások is. Mit gondol, mi az a maradandó üzenet vagy tartalom, amit az Apostol együttes képviselni tudott a pályafutása alatt?
Hosszú évek alatt kialakult egy zenei irányvonal, amihez azóta is tartjuk magunkat. A munkában megfáradt, különböző problémákkal küzdő emberek, akik beülnek egy koncertre, szeretnének kicsit feloldódni, és elfeledni, hogy mi nyomja a lelkület. Nekünk pedig az volt a célunk, már a ’70-es években, és persze azóta is, hogy a szeretetet, a szerelmet, és a barátságot próbáljuk közvetíteni a közönségnek. Ha megfigyeled, mindegyik számunk ilyen érzésekről szól. Mikor ezeket a rossz passzban lévő, borús embereket fel tudjuk rázni, amikor a feleség megfogja a férje kezét és lopva egymásra néznek… akkor győzünk, és így leszünk mi is boldogok. Ahogy fönt áll az ember a színpadon, konstatálja ezeket az apró jeleket, és az hatalmas élmény.
Tehát soha nem is volt konfliktusuk semelyik rendszerrel, mert a hatalmat nem fenyegető, úgymond rendszereken felüli üzenetet próbálnak közvetíteni?
Igyekszem én is meg a zenekar is távol maradni a politikától. Nehéz lenne úgy a szeretetről beszélni, hogy belemegyünk az ehhez hasonló acsarkodásokba, az ilyesmitől én már a kezdet kezdetén elzárkóztam. Mi a közönséget akarjuk kiszolgálni, nem valamilyen pártot vagy eszmét, és ez jól is van így.
A rendszerváltás előtt, a „Három T” korszakában milyen volt a zenekar helyzete?
Ugyanúgy működött, mint manapság. Amíg senkinek nem léptünk a tyúkszemére, addig békén hagytak. Nem voltak komolyabb problémáink. Persze, olykor minket is letiltottak, a választások előtt a „Nehéz a boldogságtól búcsút venni” c. nótánkat például sehol, semmilyen formában nem játszották, de szerintem ez benne van a pakliban. Van, hogy az embert nem szeretik, és megpróbálják ellehetetleníteni, de ha olyan ajánlatot teszünk a közönségnek, amire sokan vevők, akkor ezt nagyon nehéz megtenni. A szél hol innen, hol onnan fújt, de mi játszottunk, és igazándiból nem hajoltunk meg senki előtt.
Kellett emiatt valamilyen kompromisszumot hozniuk az évek alatt?
Amikor elindult a zenekar, akkor még jazzt játszottunk, ami ugye egy kifejezetten szűk rétegnek szólt, pláne akkoriban, szóval kénytelenek voltunk változtatni. Szenes Iván (aki nagyon ráérzett arra, amit képviselni kívántunk) megírta nekünk az „Okosabban kéne élni” c. dalt, és onnantól egyértelművé vált, hogy mi, kicsit lesarkítva, de olyan zenét szeretnénk játszani, ami az ellenségek összehozásáról szól, és mi ebben egyfajta közvetítő szerepet akartunk magunkra venni, azért, hogy az emberek békességben tudjanak egymás mellett élni.
Ezen kívül viszont úgy hiszem, hogy nem kellett kompromisszumot hoznunk. Lehet, hogy nem kaptuk meg azokat a támogatásokat és előnyöket, mint azok, akik beálltak a sorba, de én nyugodtan tudok aludni, és tiszta tudtam maradni ebben a történetben. Mindegy, hogy éppen egy, kettő, vagy három párt van, mi azt közvetítjük, hogy próbáljunk kibékülni egymással és valamit közösen megélni, elérni.
Ki tud lépni egy zenekar ennyi év után a saját szerepköréből? Megújulhatna-e az Apostol anélkül, hogy a közönség elvárásaitól eltérve elveszítené a korábbi rajongótáborát?
Nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Most lesz 55 éves a zenekar, úgyhogy ami eddig bejött, azon kár lenne változtatni. Miért is tennénk? Járt utat járatlanért el ne hagyj, ugye.
Értelemszerűen egy önéhez hasonló életpályából nehéz néhány momentumot kiragadni, de mi volt a legmeghatározóbb élménye a közönségével kapcsolatban?
Az az igazság, hogy én minden koncert után még egy órát ott szoktam maradni, hogy beszélgessek a rajongókkal. Általában elég sok emberrel találkozom, akik sok kérdést tesznek fel. Szóval nehéz választani. Számomra az egyik legemlékezetesebb ilyen történet az volt, mikor évekkel ezelőtt, az egyik fellépést követően mondták nekem, hogy menjek ki, mert valakik nagyon beszélni akarnak velem. Ott állt egy család, kezdve a nagymamától a lányain át egészen az unokáig, több generációnyi nő. A nagymamával beszélgettem, lehetett már 80 éves, és mondta, hogy nem akarták elhozni a gyerekek, mert már öreg, és erre közölte, hogy vigyék magukkal a koncertre, mert ha otthon hagyják, akkor kitagadja őket. Eljöttek hát, a legfiatalabbtól a legidősebbig mindannyian, és ezt nagyon jó érzés volt látni.
Mit gondol, mennyi lendület van még az Apostolban?
Ahogy sokan mások, még fiatalon mi is kitűztük, hogy legfeljebb 50 éves korunkig fogunk zenélni. Jó sok idő eltelt azóta, és még mindig koncertezünk, mert rá kellett jöttünk arra, hogy előadóként egyszerűen nem teheted meg azt, hogy nem állsz ki a színpadra, pedig képes lennél rá. Addig, amíg a közönség szeret és hiányol, addig muszáj menni és csinálni. Olyan ez, mint a színház: mindegy, hogy mi történik, veled vagy körülötted, amikor eljön az idő, oda kell állni a színpadra, hogy eljátszd, amit elvárnak tőled. A magánéleted nem tartozik a közönségre.
Persze az utóbbi időben ez is megváltozott, mert a bulvárban mindenki mindent kitereget magáról. Azt hiszik, hogy emiatt majd több figyelmet kapnak. Nyilván kapnak is, de csak egy órácskára, aztán kezdhetnek ismét azon gondolkodni, hogy mi legyen a következő dobásuk. A bulvársajtó meg erre utazik, hogy el tudják adni a megfelelő példányszámot. „Magyarország gyászol” – áll a címlapon, aztán ha belelapozunk, kiderül, hogy meghalt Pista bácsi kutyája.
Mi lesz akkor, ha úgy hozza az élet, hogy már nem tudja folytatni a zenélést? Lát valakit, aki átvenné öntől a kalapot?
Úgy gondolom, hogy ha én már nem leszek, akkor az együttes sem megy majd tovább. Ezt nem önteltségből mondom: vannak olyan ikonikus karakterek, mint amilyen Presser Gábor vagy a Zorán, nélkülük valahogy nem működik a mögöttük lévő formáció. Vagy ott van például Kovács Kati, és a Koncz Zsuzsa, akik tulajdonképpen a hazai zene ikonjai, és ha nem mennek fel a színpadra, akkor ennyi volt. A zenekar, ami elé odaállnak, valójában nem számít. Ők számítanak.
Akkor előbb-utóbb meg fog üresedni egy Apostolnyi hely a magyar könnyűzenében, amit majd valakiknek be kell töltenie.
Igen, valószínű. Viszont akkor jön majd egy másik zenekar, hisz annyi van már, csillag az égen, úgyhogy valakinek csak sikerül. Olyan mennyiségű énekes zúdult ránk a különböző tehetségkutatók révén, hogy nagyon nehéz most mondani valakit, aki megfelelő erre a szerepre, mert hiába van meg a közönségsiker, de ha a közönség csak ideig-óráig rajong az illetőért, abból nem lesz semmi. Éveknek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki kiváljon a tömegből, és az emberek megszokják.
Arról nem is beszélve, hogy általában egy-egy dalhoz kötik az előadót, és bár sok remek új énekes meg énekesnő van, de olyat még nemigen láttam, aki valami maradandót alkotott volna. Akinek nincs egy-két olyan ikonikus nótája, amiket a közönség szeret és teljesen magáévá tesz, annak nagyon nehéz megmaradnia.
Igen, ezek a Megasztárok többnyire eléggé hamar kikopnak a köztudatból. Mi a véleménye az olyan zenei jelenségekről, mint például Azahriah?
Ugye ennek a szakmának alapvetően az a lényege, hogy valami olyasmit találj ki, amire fogékony a közönség. Amikor ez megvan, akkor már csak az van hátra, hogy hitelesen elő is tudd adni, és ha ez sikerült, akkor működik. A régi, idősebb zenekaroknál és zenészeknél is az van, hogy mindig tudsz tőlük néhány jellegzetes és felismerhető dalt mondani. Azahriah jól megtalálta a mai fiatalokat a sajátjaival. Egyébként meghallgattam az előadásait, nagyon izgalmasak. Majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. 30 év múlva kiderül. Persze azt én már nem érem meg, de tény, hogy akiben van annyi spiritusz, hogy olyasmit csináljon, amit más nem csinál, és mindezt ráadásul jól, annak nyert ügye van.
Arról már beszéltünk, hogy milyennek látja az Apostol szerepét, de konkrétan az ön életében milyen szerepe van a zenének?
Szerintem ezen a pályán csak akkor lehet sikereket elérni, ha a zene mindig az első helyen van, és minden mást háttérbe szorít. Amióta az eszemet tudom, az első perctől fogva énekes szerettem volna lenni, és óvodás koromtól kezdve következetesen ide akartam eljutni. Persze ez sem ment kerülőutak nélkül: voltam autószerelő, sofőr, kombájnos a mezőgazdaságban, tehát sok mindent csináltam, de a fő cél az mindig a zene volt, és hogy eljussak Pécsről Budapestre. Mert a mai napig minden itt történik. Egyáltalán nem volt könnyű. 30 éves voltam, mire sikerült megtennem, és utána még kellett 10-12 év, hogy azzá váljak, aki ma is vagyok, és ez nagyon sok lemondással járt. Minden alá kell rendelni ennek.
A zene azért is érdekes dolog, mert borzasztó jól meg lehet belőle élni, vagy egyáltalán nem. Épp ezért fontos, hogy legyen valamilyen menekülőút arra az esetre, ha mégse jön be… nem tudom, nekünk bejött.
Viszont azért itt van a menekülőút, ha véletlenül kátyúra futna a szekér (körbemutatok Remíz étteremben).
Hát persze, de ezt igazándiból a feleségem csinálja. Én csak a papagáj után a harmadik ember vagyok.
- április 27-én vasárnap a Puskás Arénában kerül megrendezésre
az Apostol zenekar 55. (valószínűleg utolsó) évfordulós nagykoncertje,
melyre minden kedves érdeklődőt szeretettel várnak!
szöveg: Takács Norman
fotók: Apostol Együttes
