Én úgy vagyok itt régóta,
mint a tengeren a hullám
véget nem érő borult napokon.
Örökké fényben fürödnék, a napot szomjazom.
Hiába. Tűrnöm kell, bár szenvedem nagyon,
míg a szürke égből egyre esőpermet hull rám.
Hajókat hordott egykor hátam. Ma már csak emlék,
lefoszlott rólam rég a hiú hab,
szétfröccsent a büszke tajték.
Csillag sem jár felettem, hogy utat mutasson:
Innen vagyok-e még, vagy túl a horizonton?
A mélyből vad őserő hajszol előbbre jutnom.
Elfáradtam. S bár a pusztulásom lenne,
ha megállnék.
Legyen. Csak végre csöndes, fövenyes partra jutnék.
