Írtam már Dr. Karsai Dánielről, tudom. És még csak elítélni sem szeretném azokat, akik nem értenek egyet az eutanáziával, minden joguk megvan hozzá és lehet(ne) ezt szépen, hogy merészen tovább menjek, empatikusan is művelni. Igen, empatikusan nem egyetérteni. Profán példa, de tegyük fel, hogy mondjuk én magam az élethosszig tartó házasságban hiszek (elváltam, jelezném). Amit Isten összekötött, azt ember szét nem, ugye. És én eszerint élek, (ezt is tegyük fel, bár bevallom, egyre nehezebb) hiába kurva jóképű az új kolléga, hasztalan csapja a szelet az edzőtárs, én csak megyek haza rendületlenül és mentem a menthetőt. Aztán hogy mivel oldom meg vagy fel, iszom-e a spájzban vagy csak némán szenvedek, és adok remek mintát az utódoknak, netán megmentjük egy időre vagy kettőre, esetleg tényleg sikerül és míg a halál el nem választ, az az én dolgom. És közben, mert én ebben hiszek és eszerint élek, nem vetem meg azt, aki máshogy és másban. Aki esetleg úgy dönt, hogy egy élete van és egy halála, és nem mindegy, az mennyire fájdalmas neki vagy a környezetének. De megfordíthatom, az komfortosabb lesz: elváltságom ellenére, amit amúgy egy percig nem bántam meg, én még soha nem vetettem meg senkit azért, mert aranylakodalmat ül. Akkor sem, ha tudtam, hogy soha nem lennék a helyében, és akkor sem, ha egyenesen irigylésre méltónak láttam a sorsát. Mert mindenki eldöntheti, kiben és miben hisz. Én például hihetek Istenben akkor is, ha nem akarom gyávaságból az összes felelősséget rálőcsölni.
Kamaszként csúfoltam egy fiút. Imponálni akartam egy másiknak és azt hittem, ezzel bevágódom. 15 éves voltam és egy tahó, kegyetlen kis picsa abban a helyzetben. Van pár dolog, amit nehezen bocsájtok meg magamnak, ez az egyik. Amúgy a fiú, akinek tetszeni akartam, beszólt valamit, amitől én megsemmisültem, nem jött be a mestertervem. És igaza volt. Megérdemeltem. Mentségem a korom. Más mentségem nincs.
Kroó Zita a Pesti Srácok műsorvezetője is talán tartozni akar valahova, azért mond értelmezhetetlen mosollyal a száján megengedhetetlen dolgokat egy ember haláláról. Egy emberéről, akinek a küzdelme nem öncélú volt. Aki, mint az egyszeri történetben a nagypapa, aki elültet egy fát, hogy majd az unokájának legyen egy nagy fája, elültetett valamit. Tudta, ő vélhetően már nem ül az árnyékában. De kivárta, türelemmel, hátha az első hajtást még láthatja.
Nekem szociális munkásként kötelességem, hogy méltóságot próbáljak azoknak adni, akiknek erre nincs már, vagy tán sosem volt erre eszköztára. Nem bízom Istenre. Nem imádkozom, hogy legyen hova lehajtania a fejét, hanem eljuttatom a megfelelő helyre. Az anyámnak nyáron diagnosztizálták az agydaganatát. Akkor imádkoztam, bizony. Hogy minden úgy történjen, ahogy NEKI a legjobb. Szerencsém van, kettőnk legjobb forgatókönyve találkozott, él és virul. De ha láttam volna a szenvedését, ami kilátástalan és az orvostudomány széttárja a kezét, akkor nem gondolkodtam volna azon, hogy miért imádkozzak. Mert egyelőre ennyi lehetőség van erre. Mert imádom az anyámat. Én eutanázia-párti vagyok. Jöhetnek a kövek.
És még valami. Azzal sincs semmi bajom, amikor az állat családtag. Nekem is van állatom, nagyon szeretem. A kutya, mint az ember legjobb barátja elfogadott szófordulat, ugye? És amikor valaki elaltatja a kutyáját, hogy ne szenvedjen, átöleljük, hogy de nehéz lehet, de a legjobbat tette, már nem szenved.
Én nem veszem egy szintre az állatokat az emberekkel, még mielőtt. De ha egy ember, teljes tudatával kéri ezt, legalább ne rúgjunk bele Isten nevében.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
