Édesanyámnak
Miért hagytál szomjan, miért hagytál éhen?
Elrabolva hitem, elrabolva kedvem.
Állva az árvaság kopott ködmönében,
hogy a múltat kelljen újrafestegetnem.
Mint aki majd megőrül és majd meghibban,
mintha versem megérteni bárki bírná.
Gyászolva hét éve mind a mai napiglan,
nem is tudva, hogy tegyem magam mártírrá.
Várva, hogy kinyílik az ajtó, az ablak,
várva azt, ki megért, elismer és fogad,
érezve magam mindennél hálásabbnak,
nem számolva a számkivetett csillagokat.
Mint aki más előtt csak játszik és pózol,
várva kiből az értelem előragyog;
szólva hozzád, talán a legeslegutószor,
hazudva, hogy szabad és vakmerő vagyok.
Élve még árvábban, élve még halkabban,
remélve, egyszer majd a helyére kerül
minden, hogy lesz idő, mikor végighallgatnak,
hogy megmaradok majd ismertetőjelül.
Cipelve a hiányod és a keresztem,
tömve a fejem rémeimmel degeszre,
amíg magam újra vigasztalni kezdem,
várva azt, aki az oltárhoz vezetne.
Míg a sors újra meghazudtol és vezet,
nem is tudva, szívem mért ver és mért dobog,
kinek az élete másnak ígérkezett,
úgy érezve, hogy fölséges és szép dolog,
amit teszek, hogy az öklöm ne is rázzam,
nem is lesve, hogy bánatot nekem mi hoz,
le nem is rombolva anyaszentegyházam,
borulva a kegyelemnek ajtóihoz.
Nem is tudva, sírodat mért töröm fel
újra, melletted látva feküdni magam,
nevetni, nem is tudva nyugodt örömmel,
mint akinek mindig sírhatnékja van.
Ki sem merve merészkedni a szabadba,
mint akit senki nem hív, és senki nem vár,
félve, hogy a szívem csak tovább hasadna,
ki bűneimet, százszor kiszenvedtem már.
