…és remélhetőleg tényleg. Adósnak érzem magam a múltkori írásom után, hogy beszámoljak röviden anyukámról. Nem szeretnék persze egy agydaganat teleregényt, de mégiscsak ott hagytam abba, hogy abból bármi is gondolható volt. Ősz végén lesz valószínű a műtét és nagyon úgy néz ki, hogy – hasonlóan, mint anno a nagyapámnak – jóindulatú a daganat. Atombiztosat persze csak a szövettan tud mondani, de a kép alapján erre lehet következtetni. Meg arra, hogy ez lehet, hogy már 10 éve is ott volt. Szóval megnyugtattam magam, hiszen agydaganata volt az anyukámnak felsorolhatatlanul sok ünnepen és sorsfordítónak hitt életeseményen és még több hétköznapon. És mi, vele együtt ÉLTÜNK, a minden rendben van ál-luxusában. Mi változhat tehát? Nem lesz ott az az átkozott daganat. És mi élhetünk tovább még reményeink szerint sok ünnepet, életeseményt, hétköznapot. Persze a bennem élő és agydaganatnál látványosabb kisördög súgja, hogy látod, amikor azt hiszed minden rendben, akkor sincs. Lehet. Valószínű sosincs vegytisztán jó, csak ha mázlink van, nem tudjuk, hogy rossz. A kétség már azt hiszem mindig velem marad.
Ebből szinte törvényszerűen következett, hogy rácsúsztam az olimpiára. Nem mondom, négy évente azért eddig is belenéztem, az atlétika külön lieblingem, de hát szombathelyiként ezt szinte az etikett diktálja. Most viszont, mint régmúlt szerelmek tárgyai a BL-döntők előtt, úgy telepedtem a TV elé, mondjuk sör nem pattant, de már-már vallásos révületben vártam az eseményeket. Ahol magányosan küzdöttek. Mert arra rá kellett jönnöm, hogy a csapatsportok untatnak. Ezzel egy szakember biztos tudna valamit kezdeni, mitől ez a furaság, de én jól elvagyok ezzel a ténnyel. Szóval az atlétika mellett az úszók, a futók, a vívók és valahány sport a sportnaptárban, ahol az összes felelősség és egy ország visszafojtott lélegzete feszíti a sportoló mellkasát, az jöhetett. Itt nincs lacafaca. Itt szikár tények vannak. Ez volt több. Ő volt gyorsabb. Ez repült messzebb. Pont. Imádtam. És persze kicsit utálom, hogy vége, de gondoskodom új furaságról, mert egy matekhoz jól értő kollégát épp tegnap kértem meg, hogy matekozzon velem. Én. Aki megfogadtam, hogy soha többet nem járok ezzel a kegyelemkettesekkel és könnyekkel, megannyi „nem érteeem”-mel szegélyezett nyomorult úton. Úgy tűnik igényem van azokra a dolgokra, ahol nincs illúzió. Sem azé, hogy minden rendben, sem azé, hogy semmi sincs rendben. Csak a koppanó tények, a számadatok. Kezdek barátságot kötni a realitással, azt hiszem. Lehet, hogy most azért is megy jobban a diéta, na nem túl látványosan, de gördülékenyen. Számolok és nem hitetem el magammal, hogy két púpos kanál nutella az tulajdonképpen semmi, mert alig látható. Az alig látható dolgok elég nagy jelentőséggel tudnak bírni, mert VANNAK. Mert ugye a mérleg is csak számokkal dolgozik. És nem prím(a) számokkal esetemben.:)
Így ment el tehát a nyár, bár mostanában már a szeptember is annak számít, szigorúan az adatok alapján… Magas számokkal hőmérőn, kijelzőn az olimpián és orvosi vizsgálaton és sajnos a mérlegemen. Az ősz reméljük csupa jót hoz, én életemben először várom (addig még mondjuk van egy paralimpia is!), mert enyhülést hoz sok mindenben. Reméljük.
Addig is vigyázzanak magukra,
szeretettel,
Nuszer Mirjam
