ködös mezők felett
barangolnak álmaim
néha megülnek
mint az őszi füst
nyirkos avarcsomókból
felpöfögve
néha leülnek
szétterülnek
rád gondolok ilyenkor
mint a gyapjútakaró
őrzi a testek
kontúrját csakúgy
mint a melegét
míg ki nem hűl
végleg és bánatosan
ládd, e pléd
én vagyok
terülök alád föléd
mint az őszi füst
gyöngyözik versem
mint az üst
és szelíden
beburkol szén-
monoxidom
míg fuldokolsz
levegőért kapkodsz
rám gondolsz akkor is
tudom
fontosabb vagyok már
mint az ölelés vagy étel
de hisz nekem is te vagy
a víz a fény és a halálos
utolsó lélegzetvétel
