Misi megkerülhetetlen figura volt a hajléktalan ellátásban. Kétfajta névjegyet rakott le a szociális munkások asztalára, volt a tényleg nehezen kezelhető atomkész, aki még az élő fába is, meg volt az, aki olyan mondatokat közölt az emberrel, hogy utána tátott szájjal bámulta végig a napot, arra gondolva, egy ilyenért drámaírók imádkoznak a múzsáikhoz. A legérdekesebb az volt az egészben, hogy soha de soha nem akarta letagadni egyik működését sem. Amikor józanul bejött és olyanokat mondott, hogy nem mindegy, hogy az ember Camus-t olvas vagy kamut és hogy ez a folyamatábra jellemzi az ő életét is, Camus világából, amibe elmerült a két szoba hallban kirándulás előtt, kamu lett a világa immár, vagy épp Chronosról tartott kiselőadást, míg a gondosan beosztott nescaféjából (pici műanyag fiolába adagolta ki az üvegből, amit gondosan megjelölt filccel, egyenlő rubrikákat rajzolva rá. Határátlépés nem volt, holnap is van nap.) öntött a bögréjébe és úgy kávézott ontva magából az elképesztő mondatokat, hogy nem egy hajléktalanszállón éreztem magam, hanem az egyetemen egy lenyűgöző tanár óráján, szóval akkor sem tett úgy, mint akit előző nap nem úgy kellett behúzkodni a sarokról.
Dolgozott itt a boltban egy fiú, a pénztárban. Szokása volt, hogy ha alkoholt vett a vásárló, szertartásosan megállt a keze, a szalag, az élet is szinte és jó hangosan azt mondta: Egészségére! Életemben nem hallottam annyi „a szomszédnak lesz”, „sütibe vettem”, „vendégségbe viszem” lángvörös szabadkozást, mint addig, míg ez a fiú itt dolgozott. Na a Misi, ő nem mondta volna, hogy ezé vagy azé lesz. Ő megköszönte volna és esetleg beszédet tart arról, melyik országban szokás ez, melyikben nem és honnan ered az egészségére kívánság. Majd megígérte volna, hogy az ő egészségére – mármint srácéra – is inni fogja.
Jaj, az udvarlása, az volt az iskolapéldája a zabálnivaló bájnak. Imádtam, még ha nyilván játék volt ez csak, embernek akarta magát érezni, egy olyan férfinak, aki csupán a kora miatt nem lehet udvarlóm és nem azért, mert az asztal két ellentétes oldalán ülünk. Tudta persze ezt is, mondott olyanokat, hogy ha nem lenne ennyire szánalmas egzisztencia és harminc évvel fiatalabb lenne, most a Kék asszonyra táncolnánk egy bárban és ő átfogná a karcsú derekamat. Ez megbukott Misikém, mondtam, már a karcsú derék résznél megbukott. Hú, hogy erre meg ő mennyire kibukott, az leírhatatlan.
Hogy pergeti itt nekem a romantikus filmet és tipikus nőként kvantitatív érvekkel szétbaszom a rózsaszín ködben a kék asszonyt.
Másszor behoztak egy mérleget a szállóra és az egyik kliens megkérdezte, hogy működik-e. Mondtam, hogy nem tudom, én tuti, hogy rá nem állok. Mert? – kérdezte ő, A Misi meg válaszolt gyorsan helyettem: – Mert ki hallott már olyat, hogy a virágot kilóra mérik.
Mesélt sokat az előző életéről. Hogy amikor utoljára vett cipőt a lányának, annak 27-es lába volt. Most mennyi lehet? 37? 38? És hogy próbálta hívni telefonon, de nem elérhető. Jaj, mondtam, hát meg kell próbálni megint.
– Van az úgy nem elérhető Miri, hogy ki van kapcsolva. Meg az úgy nem elérhető, hogy felveszi, beszélünk, de nem tudom elérni. Érti?
Értem Misi. Remélem, hogy azért sikerült még elérni. És hogy odafent meg minden mást is elér, amit itt nem sikerült. Jó utat és csodás érkezést. Hátha nem kamu a túlvilág.
Nuszer Mirjam Johanna
