egyszerű lejutni, szenteste napját írtuk,
árusok terítették ki szedett-vedett
portékájukat széthajtogatott kartondobozokra,
illegálisan, legálisan, mit számít ez most,
elvégre ünnepre készülünk, igen, a rendőrök is;
akinek ma jutott eszébe, hogy „a franc essen belé,
meg kell hosszabbítanom a bérletemet” az
megszívta rendesen, akkora a sor, akárha ingyen adnák,
eljött hát az alkalom mobiltelefonnal regényírásba kezdeni,
végigvinni a legbrutálisabb Sudoku-feladványokat,
morgolódva kurvaanyázni, jegykiadó-automatát rángatni,
vétkeseket keresni földön és mennyben, pokolban, hiába,
az felfurakodott miközénk ördögöstül pont erre a napra,
áfás számlával kéri, kefélt volna inkább cipőt az apja;
e percben szinkronúszókat megszégyenítő elfordulással
a sor minden szempárja a tucatnyi közterület-felügyelőre
fókuszál, tetves állatok, elkobozni az életveszélyes
karácsonyi fényfüzéreket, a ponyvairodalom remekeit,
a gyönyörű, védett hóvirágcsokrokat, ez aztán a munka,
szoktak maguk egyáltalán tükörbe nézni basszákmeg,
íme, csoda történik: a plexiablak résén kiröppen egy
fehér galamb, miközben valaki mosolyogva
áldott, békés karácsonyt kíván szakaszjegyével a kezében
a sírógörcs szélén álló pénztáros kisasszonynak.
