„…s a bomolt nők vad visítása lantmuzsikát elnyom;
ki se hallgat már a dalosra…”
(Ovidiusz – Átváltozások)
IV.
A pofádból mégiscsak kiköszönt
a magvas intelligencia: pardon! –
tolladból a metsző, fagyos közöny…
Ridegszívű, arrogáns asszony
vagy, akibe kár minden levegő!
Frázis oltárán lustán heverő
kis Senki, akiért eljő az Alkony!
Tán meg sem gondoltad, hogy mégis miket
firkálsz össze – csak az ösztön vezet:
Hájfej férjed zsíros farkát vered
estéként… – magasból leszarom frigyed!
Hát nem látod, hogy ki vagyok, avagy
mégis ki lehetek? S mit gondolsz, kinek
írtál, te büdös fajmagyar paraszt?!!