Parányi volt, aprócska, akárcsak egy kisebbfajta manócska, a pofikája is épp olyan. Zöld ruhácskájában, sipkájában, és cipőcskéjében egybeolvadt a vadgesztenyefa leveleivel. Ám csöppnyi fehérszínű nadrágja ezüstös fénnyel szerteömlőn ragyogott ki az ágak közül a félhomályban. Alkonyult már. Mintha az öreg hold telepedett volna le oda fáradságos égi sétája közben megpihenni egy röpke időre. Várakozón tekingetett körbe-körbe, s nyugtalanul izgett-mozgott, már-már attól kellett tartani, eltörik alatta a vékony ág, s lepottyan a magasból. Hosszú idő telt el, mire megérkezett a lány. Ugyanolyan öltözékben volt, mint a kisfiú. Felkúszott a fa törzsén, letelepedett a fiúcska mellé, s hosszasan ölelte.
– Késtél, nagyon-nagyon féltem, mert azt hittem, nem jössz vissza.
– Dolgom volt.
– Mi?
– Csokoládét csempésztem egy árvaházba.
– Olyan árváknak, amilyenek mi vagyunk?
– Mi nem vagyunk árvák, csak a szüleinknek most el kellett menniük egy másik
szigetre, ahová nem vihettek magukkal.
– Miért?
– Elmondták nekünk, nem emlékszel? Azért, mert bajuk esne otthon.
– Miért?
– Mert gondolkodnak.
– Honnan szereztél csokoládét?
– A csokigyárból.
– Beosontál? Nem vett észre az őr?
– Ügyes voltam.
– És furfangos. Az árvaházba is beosontál?
– Igen, a gyerekek már aludtak. Letettem az ágyukra, felébredéskor majd mennyire örülnek, és a gondozók is csodálkoznak. Jó érzés.
– Nekem rossz érzés volt, hogy késtél.
– Azt az egyet ne felejtsd el, én soha nem hagylak el.
– Én sem téged. Örökké veled leszek. Láttad közeledni azokat a sötét felhőket? Olyan az alakjuk akár a léghajóké.
– Nyugtalan vagy? Hamarosan itt lesznek értük. Szerintem még két nap, mire érnek.
– Addig mit csinálunk? Készítünk nekik ajándékot?
– Ezekből a gesztenyékből?
– Talán egy házikót, egy olyat, amiben mindannyian elférünk. Ágyakat is tegyünk bele. Fáradtak lesznek, pihenniük kell, mielőtt elindulunk.
– Mi lesz, ha mégsem ők jönnek, hanem a sárgák?
– Tőlük nem tartok, csak a pirosak kémei.
– S ha a pirosak törnek ránk?
– Nem, a pirosak nem hagyják el a szigetet, ha elhagynák, kifakulna a színük a napsütéstől. Azt pedig nem kockáztatják meg.
– Ha mégis a zöldek jönnek, ugye nem megyünk vissza oda?
– Nem tudom. Nyugodj meg, bújjunk össze, s aludjunk egy keveset.
– Jó, aludjunk, álmos vagyok.
– Nekem is hoztál csokit? Jobban el tudnék aludni egy csokitól.
– Hát hogyne, csak reggelire szántam.
– Reggel én is úgy örülök majd a csokinak, mint a gyerekek az árvaházban?
– Látod, a hold is becsukta a szemét.
Összeölelkezve mély álomba szenderültek el a testvérek, és arról álmodtak, ahogy minden éjjel, hogy az övéik között vannak. Az anyukájuk dalolt, ők meg táncoltak az apukájukkal, a zöldek ujjongva tapsoltak nekik. A Nap sugara keltette fel őket. Megropogtatták a csontjaikat, majd lassan, hogy minél tovább tartson, elmajszolták a csokijukat.
– Szedünk gesztenyét? – kérdezte a fiú.
– Szedünk, sok kell, falevél is, abból lesznek az ágyak, takarót is szövünk belőlünk.
Szorgos munkával estére, mire feljött az első csillag, el is készültek. Olyan takaros lakocskát építettek a gesztenyefa legvastagabb ágára, akár egy mézeskalács házikó. A barátaik, egy kis feketerigó megszőtte a takarókat, egy szürke verebecske meg a díványokat rakta össze.
Jóleső fáradtsággal pihentek le a frissen elkészült otthonukban. A lány gyengéden ringatta a fiúcskát, a rigócska és a veréb altatódalt trilláztak.
A fiúcska reggel, ahogy kinyitotta a szemét azonnal megszólalt.
– Valamit nem értek.
– Mit az, amit nem értesz?
– Azt, hogy miért bűn a gondolkodás?
– Csillagom, a gondolkodás nem bűn, a gondolkodás a világ kereke.
– De azt mondtad, hogy azért kellett elmenniük a szüleinknek másik szigetre, mert gondolkodtak.
– Mert nem ugyanazt gondolták, mint a pirosak.
– A pirosak mit gondoltak?
– Azt hogy tilos a szabadság,
– Mamiék meg azt, hogy nem tilos? Csak ezért kellett elmenniük?
– Igen, hogy ne zárják be azokkal a zöldekkel, akik mellettük álltak.
– De maradtak még a szigeten zöldek is?
– Igen, sokan maradtak, mert nem mertek megszólalni.
– A pirosak nem szeretik szabadságot?
– Nagyon is szeretik! Ők azt csinálnak, amit akarnak.
– Itt mi is azt csinálunk, amit akarunk. Házat akartunk és megépítettük, nem tiltotta meg senki. Jó itt nekünk. Közelebb értek már hozzánk azok a sötét felhők?
– Nem, ugyanott vannak ahol tegnap voltak.
– A pirosak nem szeretik a zöldeket?
– Nem, egyáltalán nem szeretik.
– Miért nem szeretnek bennünket?
– Mert ha a zöld hozzáérne a piroshoz, akkor barna gyerekük lenne. Nem szeretnének barna gyereket.
– Azt megértem, én sem szeretnék barna lenni. A mamiék érinteni akarták őket?
– Nem. De azt gondolták, lehetséges, hogy vannak pirosak és zöldek, akik egymásba szeretnek. Nem lehet megtiltani senkinek, hogy kit szeressen.
– S nem zavarná őket, ha barna gyerekeik születnének?
– A barna is egy szín, kevert szín, a szülőknek meg a gyerekük a legszebb.
– Aha! A papa mindig azt mondta, ti vagytok a legszebb zöldek a világon. A pirosak a sárgáknak sem engedik meg, hogy megérintsék őket?
– Nem, nekik sem.
– Kettőjüknek milyen színű gyerekük lenne?
– Azt mondják, hogy narancssárga.
– A narancs színe tetszik nekem, szeretem a narancsot.
– A narancs, zamatos gyümölcs. Pompás szín. A pirosak nem akarnak narancs színű gyereket, és barnát sem. A barna a csoki és a szegénység színe. Ők pedig gyűlölik szegényeket.
– Senkit sem szabad gyűlölni, azt tanította a papi. Azt mondta, azért, mert az nekem lenne rossz, mert zaklatott lenne a lelkem Az ő lelkük is zaklatott?
– Igen, nagyon nyugtalan a lelkük.
– De miért?
– Mert gyűlölködnek.
– A szegényeket?
– Igen, a szegényeket is.
– Miért?
– Mert segíteni kell őket, hogy nekik is legyen házuk, tüzelőjük, és legyen mit enniük.
– És a pirosak nem akarnak nekik segíteni?
– Nem bizony.
– De miért?
– Mert mindent maguknak akarnak. Azt is, ami a szegényeknek járna. Most már belefáradtam a kérdezősködésedbe, elmegyünk sétálni? Megmutatom, hol van a csokigyár.
– Beszökünk együtt?
– Nem szabad, szeretnék ott dolgozni. Ha felvesznek, minden nap kapsz csokoládét.
– Én nem dolgozhatok?
– Jaj, életem, még kicsi vagy a munkához.
– Te már felnőtt vagy?
– Igen, és vigyázok rád.
– Köszönöm. Ha felnövök, én is vigyázok rád. Vigyázunk egymásra, jó?
– Nézd csak, megérkeztünk. Megkérdezem, felvesznek-e? Te maradj addig itt a kapuban. Sietek.
Már itt is vagyok, holnaptól dobozolhatom a csokikat. Korán reggel indulok, amikor te még alszol. Amíg hazaérek, addig a rigócska és a verebecske lesz veled.
– És ez sokáig lesz így? Hiányozni fogsz.
– Nem tart sokáig, mert hamarosan eljönnek értünk a zöldek, megígérték.
– S visszamegyünk velük?
– Talán igen, ha már nem a pirosak uralkodnak. De az is lehet, hogy a mamiékhoz visznek el.
– Az hogyan történhet meg, hogy nem a pirosak uralkodnak?
– Ha fellázadnak a kékek és a sárgák a zöldekkel együtt.
– Ők is szeretnék egymást megérinteni?
– Nem tudom, de ha egyetlen egy kék vagy sárga is szeretné, akkor meg kellene engedni.
– Ha kék a sárgával kötne házasságot, milyen színű gyerekeik lennének?
– Olyanok, mint mi, zöldek.
– Azért tilos egymást érinteniük, mert akkor mi sokkal többen lennénk?
– Lehet, ezen még nem gondolkodtam.
– És ha egy kék a pirosba szeretne, mi történne?
– Akkor bíbor színű gyerekük születne vagy vörös.
– És a piros soha többé nem lenne piros?
– Nem, soha többé.
– És a kék, soha többé nem lenne kék? És a sárga soha többé nem lenne sárga?
– Nem, soha többé. De mindenki nem akarna más színűbe szeretni, maradnának pirosak is, kékek is, sárgák is.
– De akkor nem csak négy szín volna a szigeten, hanem sokkal, de sokkal több.
– Igen, nagyon sokféle színűek lennénk.
– Az jó lenne?
– Szerintem minél több színűek vagyunk, annál jobb, mert mindegyik szín más-mást jelent. Lehetne egymástól tanulni.
– Ezért tiltják a szabadságot a pirosak?
– Igen, mert akkor sokkal kevesebben lennének, és félnek, hogy elvesztik a hatalmukat fölöttünk. Ezért kell zöld ruhát viselnünk, a kékeknek kéket, a sárgáknak meg sárgát, hogy megkülönböztessenek bennünket.
– Én szeretek zöld lenni.
– Én is.
– Ha nem jönnek értünk a zöldek, akkor itt maradunk?
– A mamiék várnak minket.
- rész
– Mióta vagyunk itt?
– Pontosan én sem tudom, talán egy hónapja.
– Az sok idő?
– Nem, nem sok
– Mikor leszünk együtt a mamával?
– Remélem hamarosan
– Nagyon hiányzik a mami és a papus.
– Nekem is hiányoznak. Gyere, bújj hozzám, akkor nem leszel olyan szomorú.
– A mamit akarom, hozzábújni. Meg a papushoz. Velük aludni, kettőjük között, ahogy szoktam.
– A mamikáéknak is hiányzol, azon vannak, hogy mielőbb együtt legyünk.
– De biztos, hogy nem mennek értük a pirosak?
– A pirosak nem tudják, hol vannak, azt sem, hogy mi hol vagyunk. Ne féltsd őket, biztonságban vannak. Mi is biztonságban vagyunk.
– Azok a fekete felhők nem mozdulnak.
– Én is figyelem.
– Lehetséges, hogy a zöldek várakoznak ott?
– Lehetséges.
– Mire várnak?
– Én sem tudhatok mindent.
A kisfiú fájdalmasat sóhajtott, elrévedezett anyja mosolygós tekintetén, meg azon, amikor az apja a magasba dobálta. Emlékszik mekkorákat kacagott, és ettől egyszeriben jó kedve kerekedett.
Arra gondoltam, nem eszem meg a csokit, összegyűjtöm, és megépítem mamus és papus szobrát, mert ők pont ugyanolyan édesek, és én annyira szeretem a csokit, mint őket. A mamát és a papát azért jobban. Szerinted szabad ilyet csinálni?
– Nahát, milyen jó ötlet. Segítsek?
– Azt hiszem, inkább egyedül szeretném amíg te dolgozol. Mire elkészülnek, ők is ideérnek, s velük együtt majd jól megesszük a szobrokat.
– Mókás mulatság lesz, dalolunk, táncolunk, a rigócska és a verebecske olyan hangosan énekelnek, hogy elhallatszódik a hetedik gesztenyefáig.
Az eljövendő találkozás reményében a fiúcska elfeledve iménti kétségeit, önmagával kiengesztelődve hajtotta testvére vállára a fejét, és lassacskán elaludt.
Egy csapat gerle hangos kukukúzása riasztotta ágyából. Már delelőn járt a Nap, a nővére is hazaért egy nagy doboz csokoládéval.
– Nézd csak, milyen sok szobornak valót hoztam. Azért ehetsz is belőle.
– Azon gondolkodtam, milyen jó volna, ha nem csak zöldekkel járnék óvodába. Ha sárgákkal, kékekkel és pirosakkal is játszhatnék. És ha minden szín miden színűvel keveredne, olyan sok szín lenne, amit nem is lehetne megszámolni. Olyan tarkaság lenne az oviban, amilyent nem tudok elképzelni, mert azt látni kellene.
– Ezért harcolnak a mamiék, mert ők is szeretnék látni. És ha sok szín lenne, akkor egyik szín sem akarna a másikon uralkodni.
– Szerinted győznek a mamiék?
– Nekifogsz már azoknak a szobroknak?
– Igen, igen, sietek, hogy elkészüljön, mire ideér az a felhő.
– Mintha máris közelebb volna, mint tegnap.
– Holnapra ideér?
– Várjuk meg a holnapot. De nézd csak, hogy besötétedett! Az a felhő takarja el a Napot. Ereszkedik a gesztenyefánk fölé. Megtaláltak!
– Ott integetnek a mamiék!
– Nem csak a mamiék, kékek, pirosak és sárgák is!
