Megint kezdődik az éjszaka, véget ér egy félálom. Kezdődik a miénk…
Megint egy film. Megint egy látomás. Látomás, ami arról szól, amik voltunk, vagy arról, amik lehettünk volna. Lassan szuszogni kezdenek a többiek. Nyugodt is lehetne ez az élőkép, ha nem hallanám a szuszogást. Némelyik hörgés, némelyik sóhajtás, némelyik vágyakozás, némelyik lemondás. A remény levegővételét nem hallom sehonnan. Mindenki elmenekül a saját világába, lassan teret nyer a múlt. „Ne nézz vissza!” – mondják. „Nincs jövő” – mondjuk, a százszor is elátkozottak.
És nem csak a szépre emlékezem. Elindult bennem a lavina a film láttán. Lavina, amely könyörtelenül betemet mindent, ami az útjába kerül. Arra gondolok, hány ezer képzelt vagy valós szituáció szereplője voltam. A szabadságnak nincs szele, hiába mondják, akik sosem voltak szabadok. Csupa naturális kép kavarog bennem, miközben a tévé ontja a fényt. Sejtelmes jelleget ad mindennek, ami most történik.
Ilyenkor vagyok igazán egyedül, mégsem használtam ki sohasem. Vajon miért mondják az „őszinte” emberek, hogy pszichopata képzelgő vagyok, hogy pszichopata képzelgők vagyunk? Ennyire félnek? De miért félünk, ha véletlenül szembejönnek a gondolataink velünk? Ha véletlenül őszintén találkozunk a gondolatainkkal, a vágyainkkal? Miért utáljuk a szembesülést a múlttal? Mert a múltnak mégiscsak van arca? Amit látunk, és amely arc nem feltétlenül tetszik nekünk? Mert kézzelfogható, mert felidézhető az az arc? Bezzeg a jövő! A jövő arctalan, mint a félelem. Attól félünk, hogy hasonlítanak egymásra? Hogy talán egyformák? Egyenlők?
Bekötjük a szemünket, mert nem engedhetjük felszínre az akaratunkat. De miért nem engedem, hogy az legyek, aki lehetnék, aki szeretnék lenni? Miért vagyok ennyire gyenge? Miért nem tudok egyszerre legalább két ember lenni? Hiszen most álmodozom! Mert ez a legtisztább dolog a világon? És a tisztaság nem fér bele nekem?
Hirtelen megrohannak az emlékek. Semmi más zaj nincs körülöttem, mint a tévéből szűrődő halk jazz és a tollam sercegése. De miért van körülöttem mindent túlharsogó csend? Hiszen én nem akarom, hogy így legyen! És miért nem teszek ellene? De szeretném magam kívülről nézni! Nemcsak egyes cselekedeteimet, hanem az embert – teljes egészében, meztelenül, ruha nélkül, csak a vágyaiba öltözve! De hiszen én ember vagyok! De mivé lehetek? Az ember néz, lát, értékel. Mindent. Sikert, kudarcot, szerelmeket, csalódásokat, tetteket, tehetetlenséget.
Hányszor ígértem meg magamnak, hogy engedem magam magam fölé kerülni? És hányszor tagadtam meg magamtól mindezt? Az ember összeroskad a kérdések súlya alatt. Talán azért olyan roskatag, görbe a kérdőjel is?
Az ember életet teremt, és elveszi magától az élet lehetőségét. Bezárkózik önmagába, és lemerül. Búvárnak érzem magam, aki ismeretlen világok felfedezésére indul. De a levegő véges! Előbb-utóbb a felszínre kell törnöm friss oxigénért! De mi lesz, ha csak mérges gázok maradnak a felszínen?
Tehát a létemet nem én szabályozom. Felelősség-megvonás és teher. Melyik a jobb? Álom egyenlő naturalizmus? A félálom mind egyenlő? Nem tudom. Csak azt, hogy egyszer elmúlik az az idő, mikor az ember magának teremti a neki tetsző szituációkat, és elkapja az örvény. A nagy rendező. Vajon mindenki énjét kiszívja? Biztosan van megoldás a legyőzésére?
Hiszen az ember olyan, hogy egész életében a nagy csapdán dolgozik, miközben szétmarcangolja a mindent lebontó idő…
2022 január, második díj
