Tovább el, nem tűröm, és nem is hallgatom,
nem értve: el, mért követtem, és mért tettem;
átlépni nem tudva az aggodalmakon,
míg magamban a gyávaságot éltettem.
Mint akiben a helyére nem is kerül
semmi, nem is értve, miért mentem bele;
nézve csak, hogy előttem más, hogy istenül,
mint aki nem voltam senkinek embere.
Mint aki, beleszürkültem és fáradtam,
mint akiben már nem lángol, és nem ragyog;
nem is értve, mért éltettem és szánattam,
gondolva, hogy bűnös és bűntelen vagyok.
Fel nem is tudom, magamban mért idézem,
remélve, hogy a bőröm le nem marod ma;
hogy el többé ne veszhessek bármi kézen,
hogy vissza se szaladhassak a karodba.
Mint aki magam meg újra nem szülhettem,
hogy szemedben ne is legyen nagyobb vesztes;
nem tudva, mért csalogattam és sürgettem,
hogy az esküimre ne is emlékeztess.
Hogy ne is keresselek és kérdezzelek,
lesve csak, hogy törvényt nekem ki szab máma;
hogy bemocskoljanak, összevérezzenek,
tovább süllyedve végzetem iszapjába.
Nem is értve, miért piszkál, miért vegzál,
hogy kezemben mért nincs kard és hatalom;
remélve csak, hogy talán majd vége lesz már,
hogy fekete levét tovább nem nyakalom.
Nem tudva, mért nem jutott több az erőből,
hogy be, miért nem álltam én is a körbe;
hogy mi lett az egykori harangverőből,
kiért csókos szád most nem szitokba törne.
