- fejezet
Szörnyű dolog keserítette meg a 7/b. életét a tanév utolsó két hónapjában. Üssekavics tanár úr nyugdíjba ment. Hiába kapacitálta az igazgató úr, meg a tanári testület valamennyi tagja, hogy maradjon, legalább az év végéig tanítson még, hajthatatlan maradt. Matematikát tanított negyven éven keresztül, neki ebből már bőven elege van, siránkozott, ő bizony a szép nyugdíjas évek egyetlen napját sem fogja feláldozni.
Kapott az iskola egy egyetemistát, akinek két hónapja volt még hátra a diploma valószínű megszerzéséig. Felvették két hónap próbaidőre Matekváry Vendelt. Már az is rettenetes volt, ahogy berobogott az osztályterembe. Hát még az, ahogyan azután beszélt. Szigorú arccal és szigorú tőmondatokat használva vázolta a jövőt, elmondta, mennyire szigorú lesz, amikor osztályozni fog. Ötöst csak az kaphat, akinek a tudása száz százalékos, négyest a legalább kilencven százalékra teljesítők, és ha valaki nem éri el a hatvan százalékot, az meg fog bukni. Punktum. Tessék neki veselkedni, azon kívül jól viselkedni, mert a rosszalkodók számára feljebb emeli a limit határokat.
Döbbent csend fogadta eme borzalmakat. Minden lurkó tudta, az osztály fele, vagy talán még annál is többen, osztályismétlésre fognak kényszerülni. Mert Üssekavics tanár úrnál már húszszázaléknyi tudás is elégnek bizonyult a kegyelem ketteshez. Márpedig annyit még a legbutább, leglustább nebulóból is sikerült kicsikarnia működése negyven éve alatt. Soha senkit sem buktatott meg.
És most itt van ez a Matekváry Vendel, aki még csak nem is tanár, majd csak néhány hónap múlva lesz az, ha egyáltalán az lesz, itt van, hogy megkeserítse, hogy tönkre tegye az életüket, a mindmáig vidám, kellemes diákéletüket. Színtiszta borzalom! Ebbe bele kell, jaj, bele kell dögleni. Ráadásul következtek a kínok kínjai, dolgozatírás, most rögtön, előzetes figyelmeztetés nélkül. Derült égből villámcsapás!
Vendel leendő tanár úr a táblához lépett, hihetetlen gyorsasággal véste fel a megoldandó feladatokat, A csoport, B csoport, C csoport. Ám Üssekavics tanár úrral ellentétben, nem balról jobbra, hanem jobbról balra rendelte hozzá a feladat csoportokhoz a padokban ülők sorait. Így tehát kárba veszett az a gyors, lázas puskázás, amit a tanulók megejtettek az alatt a néhány perc alatt, amit háttal nekik töltött, rettentően nehéz példákat róván a táblára.
Minden sor első emberének üres papírlapokat adott, hogy azok osszák szét a mögöttük ülők között, ő maga pedig hátra ment, ott sétált fel-alá kicsöngetésig, vizsla szemekkel, mint valami vadászkutya. Puskázókra vadászott. A nebulók azonban nem készülhetvén fel a doga írásra, rafinált puskázási eszközöket sem készíthettek.
Talán mondanom sem kell, a dolgozatok siralmasra sikerültek. Nem hogy ötöst, de még négyest sem kapott senki. Kettő darab hármas, öt kettes mellett tizenhat kapa, szekunda, akasztófa, lehajtott fejű karó, keserű túrósbukta, savanyú pofa, lelőtt túrórudi, halszálka, meg egyebek.
Sokáig síri csend borult az osztályra. Aztán egyikük, aki elégtelent kapott, reklamálni lépett a tanári asztalhoz. Sehogy sem tudta megemészteni, hogy ő, aki mindig az ötösért küzdött régebben, most még elégségest sem kapott.
– Nézze, kedves fiam, az ön dolgozata határeset, de szívesen kijavítom, ha helyesen válaszol egy kérdésemre.
A feltett kérdés nem volt sem túl nehéz, sem túl könnyű, a srác rövid gondolkodás után megadta a jó választ. Megkapta a jobb jegyet. A naplóba már ez került. Ezen felbátorodva, az egész osztály reklamálni ment. Szépen sorban javítgattak, csupán négyüknek lett sikertelen ez a kétségbeesett kísérlete. Kicsöngetés előtt nyolc perccel az utolsó tanuló is végzett.
– Nos, gyerekek, ahhoz már kevés az idő, hogy valami hasznos dologba kezdjünk, tehát vége az órának, de tessék síri csöndben maradni, amíg végre csengetnek.
Felállt, távozott. Azonnal sugdolózni kezdtek, de hangos szóra senki sem vetemedett, valahogy nem volt kedvük hozzá. Azt mindenesetre valamennyien megfogadták, hogy az év végéig ráfekszenek a matematikára, feljavítják a tudásukat. Többen is azt javasolták, kérjenek segítséget Epreskerti tanár úrtól, hiszen ő az osztályfőnök, neki is érdekében áll, hogy senki se bukjon meg, és az eddig minden évben kitűnő bizonyítványt szerző Okossházy Olivér legyen idén is csupa-csupa ötös mindenből.
A matek óra után osztályfőnöki következett, így azon melegében elmeséltek mindent az ő szeretett tanáruknak, és kérték a segítségét.
– Hát, gyerekek, a matematika nekem sem megy túl fényesen, annyit azonban szívesen megteszek, hogy megkérem Matekváry tanár urat, hogy adjon nektek néhány külön órát, vagy ha van rá igény, vállaljon korrepetálást azok számára, akik úgy érzik, szükségük van rá. Majd rábeszélem, hogy kedvezményes árat kérjen érte.
Ezután a szokásos témák kerültek terítékre, ám a hangulat egészen másképp festett, mint lenni szokott, szomorú és rosszkedvű volt mindenki. Sajnos.
- fejezet
A 7/b. két hónapon keresztül vért izzadt a matematika órákon. Mert minden alkalommal legalább öten feleltek, és az új anyag leadásakor is állandóan kérdéseket tett fel Matekváry tanár úr, mert mindannyiszor valamilyen régebbi, korábban tanult, (tanulni kellett volna) tételt társított az új anyaghoz. Sokszor nem csupán egyet, hanem többet is. Ennek ellenére mégsem lehet őt vadállatnak titulálni. Bár roppant szigorúnak bizonyult, ám kétségtelenül mindenféle rossz szándék nélkül
Jó szándékát bizonyítandó, minden héten egy plusz órát iktatott a tantervbe, azon kívül, Epreskerti tanár úr kérésére korrepetálást is vállalt, mégpedig rendkívül jutányos áron. Na, ja, tehette, hiszen a magánórákra az egész osztály jelentkezett, így tehát mégis csak ő járt igazán jól, a kedvezményes óradíj ellenére is.
A nebulók pedig szorgalmasan tanultak. Áhítattal figyelték tanáruk előadásait, és ha valamit képtelenek voltak elsőre megérteni, addig kérdezgettek, míg végül valamennyien értették a dolgot. És a gyorsabb felfogásúak egyáltalán nem nehezteltek a butuskák sok-sok kérdése miatt, elvégre a sok ismétléssel az otthoni tanulást spórolták meg. Nos, mondták többen is, ha már külön fizetni kellett, még ha csak keveset is, hát kapjuk meg érte a tudást, az oly fontos, sőt, létfontosságú tudást teljes mértékben.
Az mindenesetre holtbiztos, hogy az osztály matematikából tiszteletre méltó haladást ért el. Tíz nappal az évzáró előtt, megint dogaírás következett, ezúttal előre bejelentve, tehát a tanulóknak bőven volt ideje készülni. Biztos, ami biztos, sokan még rafinált puskákat, sőt, egyesek még géppuskákat is gyártottak. Újfent teljesen feleslegesen, mivel tanárok, aki még csak egyetemista volt, az összes fegyvert felfedezte, méghozzá még a start előtt, némi morcos fejcsóválás kíséretében valamennyit elkobozta.
Ám a dolgozatok mégis aránylag jól sikerültek. Senki sem kapott elégtelent. És ötös is akadt. Aztán az utolsó három matek órán mindenki felelt még egyszer. A többség egészen röviden, mások sem túl hosszan, kivéve Okosházy Ottokárt, meg a négy leggyengébbet matematikából.
A 7/b tanulói többször is kérték a tanár urat, közölje velük, ki hányast kap az év végi bizonyítványába, de ő elzárkózott ettől, „majd megtudjátok, amikor megkapjátok, hiszen az évzáróig már csak két nap van hátra, ilyen rövid idő alatt csak nem fúrja ki oldalatokat az a fránya kíváncsiság.
Nos, mindannyian ép testtel érték meg azt a napot. Ám, sajnos szörnyű izgalmak, meg borzasztó szorongás keserítette meg azt a reggelt, és csaknem délig senyvedtek ebben a nem éppen kellemes állapotban. De, mint mindig, mindennek, ennek is vége lett. Szerencsére.
A záróünnepség végeztével elvonult a nebulók serege, ki-ki a saját osztályába. A 7/b. egészen rövid ideig várakozott, Epreskerti tanár úr pontosan tudta, mennyire izgulnak az ő osztályának tagjai, tehát sietett. Alig három perccel az után, hogy mindenki leült a helyére, megjelent hóna alatt a bizonyítványokkal. Letette az asztalra ama fontos okmányokat, és mosolyogva körülnézett.
– Köszönöm, hogy ebben az évben is szorgalmasan tanultatok, csak is ez lehet a szín tiszta igazság, elvégre senki sem bukott meg.
Néhányan, akik bukástól tartottak, hatalmasat sóhajtottak.
– Az is ékes bizonyíték, hogy idén is akad köztetek kitűnő tanuló.
Okosházy Ottokár kiugrott a padból, és rövid örömtáncot lejtett. Átszellemült arcán az a diadalmas boldogság látszott, amit tévében ólompiai bajnokok ábrázatán már annyiszor lehetett látni.
– Az osztály összevont átlaga kereken három egész kilenctized. Ez nagyszerű eredmény, a legjobb az iskolában. Huszonnégy osztály között mi vagyunk a legjobbak.
Kitört az öröm. Boldogan ölelgették egymást. Amint kissé csitult a zsivaj, Epreskerti tanár úr elkezdte kiosztani a bizonyítványokat. Aztán várt kicsit, had emésszék meg fiai, lányai az előttük lévő látványt, mielőtt megszólal.
– Bizonyára akad köztetek, aki jobb bizonyítványra számított. Ne keseredjen el senki se. A jövő év lesz igazán fontos a ti jövőtök számára. Még lehet javítani. És akkor talán megdöntjük az iskola rekordot. Had tolmácsoljam az igazgató úr gratulációját, de azt sem hallgathatom el, hogy sajnálatát fejezte ki, amiért nem sikerült négy egészre tornázni magatokat. Nos, az lenne az új iskola rekord. Jó vakációzást kívánok mindenkinek, találkozunk szeptember elsején. És addig is legyetek jók, és egyetek jót. Sziasztok.
Egy emberként ugrott fel az osztály. Énekelni kezdték a saját maguk által szerzett dalt, köszönő nótát. A végén ajándékokat adtak át neki, és miközben tanáruk meghatódott arccal kivonult, lelkesen skandálták: éljen a tanár úr, éljen a tanár úr.
(2022 augusztus, harmadik díj)
