Múlt éjjel volt egy furcsa álmom. Előzményként tudni kell, hogy kiskamaszként eljártam ugyan zsebpecázni a Kopaszi-gáthoz. de télen, a befagyott Dunára sosem merészkedtem. Ebben az álomban azonban igen.
Ahogy a csákányomat a jégbe vágtam, az szépen repedezni kezdet, ahogy „illik”. Aztán beszakadt alattam. Nem messze tőlem három kissrác is kísértette a sorsot, ugyanígy jártak. Őket még hál’ Istennek sikerült kimentenie a mentőcsapatnak, akik fogalmam sincs, miként kerültek oda egyik pillanatról a másikra. Engem nem vettek észre, igaz, akkor már reszketve, átfagyva kapaszkodtam a lyuk peremébe, és képtelen voltam megszólalni. Pedig próbáltam segítségért kiáltani, a hangszálaim viszont nem engedelmeskedtek.
Semmit sem láttam, a közeli adóvevő jelzőfényei elvakítottak. Emlékszem, gondolatban búcsúztam el azoktól, akik valaha szerettek, és akiket viszontszerettem. Mindenki szebb halált kívánna magának, mint ahogy álmomban velem történt. Fagyás és fulladás, akár a Titanic áldozatainál.
Most jogosan merülhet fel a kérdés, miért tartottam érdemlegesnek leírni és közlésre bocsátani efféle közönséges rémálmot az olvasókkal. Csupán azért, mert amikor felriadtam, hiába nem változott semmi az ég-világon körülöttem, ugyanolyan keserves nappal kellett szembenéznem, ellenben kaptam levegőt, nem súlyos mínuszokban küzdöttem a jeges víz feszínén maradni, legfeljebb a következő havi számláim befizetésének megoldásán járt az eszem. Meg azon, mekkora szerencse, hogy egyáltalán tudok kicsit örülni az életnek, habár erre, oly sokunkkal egyetemben, nekem sincs nyomós indokom…
2022 augusztus, első díj
