Mert nem akkor kopogtatnak a
kísértetek, amikor akarom,
nem akkor fogy el a Hold,
s ül meg a köd a szélrázta ablakon.
Kútmély mocsarába nem akkor
zár a hagymázas álom,
nem akkor leszel ott,
amikor kívánom.
Nem akkor fagy vérébe
az őszi tölgyfalevél,
bizonytalan kezem kezedhez
nem akkor ér.
Nem akkor tűzi ki tépett zászlaját
a győztes forradalom,
nem akkor szakad ég, s föld egybe,
amikor akarom.
*
Elég! Ezen tűnődni kár…
Hisz tudjuk, az Időből végül nem marad,
csak a tenger és a zöld halak…
S tudom, hogy az elmúlt párszázezer év
a Teremtő fél fogára sem elég
– De akárhogy történt, s történjen bármi is,
utamon végig a Tavasz-kislány lépte visz –
elmúlt hatvan év – lehet, hogy sok volt,
lehet, hogy kevés…
Hát most bocsásd meg nekem
a sok-sok tévedést.
Lehet, mégsem így lesz,
de a képlet akkor is megmarad:
időnk végén nem vár ránk más,
csak a tenger és a zöld halak…
Hát ezen siránkozunk…?
Hisz törvény, hogy véget ér minden élőlény élete,
hát miért teszünk még mindig vesszőt oda,
ahova már rég pontot kellene?
